Zene Megrendelés Irodalom Hangköltészet Gázló Dalszövegek Vendégkönyv Ismeretlen művészek KépzőművészetÚjdonságok

Mile Zsigmond Zsolt írásai

Mile Zsigmond Zsolt: PANEL (részletek)

PANEL

"Ez a föld túl kicsi és túl nagy ahhoz, hogy az összekötő szálak elszakadhatnának, s ha mégis elszakadnának, akkor az emberi mivolt teng-leng a semmiben, és semmivé válik maga is. De ilyen talán nincs is..." (Fekete István: Ballagó idő)

aznap hozott haza a túszázharmincnégyes az endékából, apu azt mondta, új lakásba költöztünk, megszorítottam a mutatóujját (mindig a mutatóujját fogtam), nekiestem apunak a kérdéseimmel, válaszolt, ahogy tudott, végigsétáltunk valamelyik körúton, buszokra, villamosokra szálltunk, hatalmas házak, sóderhegyek és munkagépek közé keveredtünk, de nem tévedtünk el, apu tudta az utat, nem sietett, nem ráncigált, lépéseit hozzám igazította, azt mondta, mindjárt odaérünk, és oda is értünk az 59-es számú ház d. lépcsőházának 3. emeletére, anyu a folyosón várt, mert látott minket az erkélyről, ömlött a napfény a fiatal édesanyámra, rohant, összecsókolt, vitt a lakásba, mutatta a szobámat, mutatta, mi hol lesz.

a csokisuliba (pedig az volt közel) nem tudtak beíratni, a szentmihályiba kerültem, messze volt tőlünk, eleinte kísérgettek, mert zebrán is át kellett kelni, de aztán már egyedül jártam, egyszer eltévedtem, bóklásztam a ködben, hátamon a táska, minden tejfehér, sehogy se találtam a betonösvényt, leültem egy padra, sírtam, mert már nyolc óra múlt, odébb egy mászóka sejlett, alatta mintha varjak... folyt az orrom, de a papírzsepi a táskámban volt, a szíjat meg féltem elereszteni, aztán hirtelen fölszállt a köd, kék és aranyszínű lett a reggel, megláttam az iskolát, vakított az alumínium csillogása.
 
favonalzó, zsírkréta, vonalas, kockás füzet... micsoda színesek voltak azok a pálcikák! leginkább a háromszög, négyszög és kör alakú síkidomok tetszettek, a dobozkában a helyükre, hogy olyan szépen bestimmöltek, tűhegyesre faragtam a ceruzákat, vigyáztam, a gyurma nehogy meglágyuljon, a könyveimet apu kötötte tintakék papírba, de a vinyettákat hagyta, hadd nyálazzam én, kora este, jó előre bepakoltam, szagolgattam, simogattam az iskolatáskámat, újszaga volt, pattintgattam a csatját, leheltem-töröltem macskaszemét, lámpaoltás előtt az ágyban, az olvasókönyv fölé hasalva néztem a képeket, "olvastam", mintha máris tudnék, anyu megmosolygott, megcirógatott, örült, hogy nagyfiú lettem, és hogy annyi sok szépet tanulok majd.
 
ipiapacs, egy, kettő, három, aki bújt, aki nem, megyek!... szerettünk hunyózni, jó volt a terep, munkagödrökben, vashordók mögött, gépek alatt bujkáltunk, a csúszkálást is kedveltük, hullámpapírt tettünk a fenekünk alá, úgy csináltuk, mire leértünk a sóderhegyről, teliment a szandálunk kaviccsal, a vagányabbak megmásztak egy-egy darut vagy gumiszalagost, én nem, én féltem, hogy megmozdul, inkább a prérin bóklásztam egyedül, ha fújt a szél, nagy volt a por, üveghajcsomó, nájlon és papírdoboz bukfencezett, tatam-tatam, gyí! ütöttem a fenekem, vágtattam, hunyorogtam, lestem a földkupacbölényeket, aztán meguntam a dolgot és fölmentem.
 
barcsi feri meglátott a földön egy szelet téliszalámit, azonnyomban fel-, majd bekapta, vigyorogva, csukott szemmel rágta, éreztem én is a téliszalámi ízét, de a porszemek is ott ropogtak a fogam közt, és a porszemek közé ragadt hajszál csiklandozta a torkomat, sehogy se értettem a barcsit, miért eszi meg a macskák elől.
 
találtunk egy kocsironcsot, csak az eleje volt meg, hátul semmi, beborítottuk hullámpapírral, két kisebb hordót tettünk ülésnek, a sebváltó és a kormány "működött", hol én vezettem, hol a barcsi, szemetelt az eső, remegtek a szélvédőn a cseppek, egyik-másik nekilódult, vitte magával a többit, de mi nem áztunk, védett bennünket a hullámpapír, meleg volt odabent, kanyarodtunk, csikorgott a nyelvünk, robogtunk a sóderhegyek és sódervölgyek közt, egyenest a gyárkémények felé, amik sehogy se akartak közeledni...
 
sok féle népek jöttek, vitte a cső a bihari í-t,  nógrádi á-t, voltak, akik a tatát, a mamát is fölcipelték, egy darabig az erkélyen gubbasztottak, aztán meghaltak az ősök... mindenki elfoglalta helyét, tehetsége szerint berendezte lakását, és elkezdett élni, megindult az ismerkedés, a bratyizás, a pletyka, néhányan máris összejártak vagy haragot tartottak, mi, gyerekek, a téren fociztunk, rúgtuk a bőrt vacsoraszagig, fölmentünk időre, csak a vadabbak dacoltak, lácikááá! szólongatta kripák néni kilencig az unokáját, aztán elült a ház, egyesek bekapcsolták a tévét, mások kikönyököltek még firhangolás előtt, tizenegy körül aludt a telep, két konyhaablakban ha izzott a körte.
 
a nagy álomhajó, az ágyam, mackószínű, öreg jószág volt, rendszeresen leestem róla, akkor szoktunk össze, mikor a panelba költöztünk, külső oldalára ábrákat rajzoltam, a belső, falfelőlire ragasztottam a rágót, egy ponton, a fáradt rugók miatt, behorpadt a háta, abba a mélyedésbe szerettem kuporodni, hónapokkal a költözés után rendhagyó bőséggel vizeltem össze: apu az ajtót, mely közvetlenül az ágyam mellől ratapapa szobájára nyílt, befalazta, félálomban erre nem emlékeztem, vertem a falat, ordítottam, hogy engedjenek ki! de mire a villany fölkattant, már késő volt... nem emlékszem, mi lett a nagy álomhajó sorsa, talán az ószereshez, talán nagyiék telkére került.
 
szépen haladtam, kisakkoztam a lépéseket, könnyen jött fel a parketta, ha apu nem lép be, fölszedem az egész nagyszobát, de apu belépett, és aztán kitatarozott, lehámozta a gyári tapétát, helyére divatosat ragasztott, színes virágmintásat, nálam meg vazareliset, a plafonra is, és kifestette a vécét, a konyhát, az erkélyt, átmázolta az ajtókat, ablakkereteket (belengte a légteret a hígítószag), a parkettát is leragasztotta, többé nem jött fel, meghozatta a bútorokat (piros kárpitú ágy és ülőgarnitúra, préselt-tölgy szekrénysor lakkos, fekete fiókokkal...), sörgőztem a forgófotelon, bebújtam az ágyneműtartóba, anyu a fémvázas dohányzóasztalra hímzett terítőt terített, pontosan a közepére kristályhamutartó került, új lett az újlakás, csak a citromsárga sötétítőfüggöny maradt, hogy odakintről nézve a háztömb ablakképe nehogy diszharmonikus legyen.
 
barcsiék a tizediken laktak, sokan, végül már heten, vagyis hatan, mert barcsi bácsi lelépett, rosszul éltek, verekedtek, nálunk, a harmadikon is hallatszott az üvöltés, az ajtócsapkodás és a sírás, a gyerekek azt játszották, hogy köpködtek az erkélyről, sokszor volt csulás a bádogkönyöklőnk, de én a ferivel azért jóban voltam, egészen addig, amíg a nővére össze nem ugrasztott minket, egyszer csak elkezdett rugdalni a feri, én meg vissza, mezítláb voltunk, a tökét rúgd! biztatta a nővére, nem nagyon értettem a dolgot, délelőtt még együtt fogóztunk, vadállatok lettek, rettegett tőlük a ház, a feri ötödikben már szipuzott, hol digó volt, hol csöves, a lépcsőházban tanyázott a galerivel, lejmoltak, zaklatták az öregeket, a nőket, a gyöngébbeket, engem (tán a régi barátság miatt) hagytak, de azért féltem, mert a feri alacsonynövésű, disznószemű haverja karatézni tanult, és a ferinek vérben forogtak a szemei a technokoltól, végül az anyja is kitagadta, javítóba, majd gyogyóba került, talán már meg is halt.
 
esett, elállt... nem volt senki a téren, sehol egy ismerős, csak a nagyfiúk rúgták a bőrt a homokozóban, odaslattyogtam, a nyújtó volt a kapu, beálltam mögé, kezem a széldzsekim cipzáros zsebében (még rostockban kaptam azt a dzsekit), néztem, ahogy cseleztek, fejeltek, oksziztak a nagyfiúk, az egyik gyönyörűen levette a labdát, adott egy kötényt, csinált egy mandinert, aztán a kapus előtt okosan fölnézett, kereste a lukat, jó erősen megküldte a dönyét, szállt, szállt a rongyvizes dönye, akkorát csattant a fejemen, hogy a varjak károgva felröppentek.
 
szerettem a napközit, ahol a zsófika úgy adta át a krétát, hogy a keze egy kicsit a kezemben maradt mindig, szerettem a hosszú kora estéket, johanna néni szélesre tárta az ablakot, menjen ki a kiscsirkeszag, jöjjön be a jólevegő, zizgett a neon, a nagy házaknak sok szeme gyúlt, régi zuglóban avart égettek, beállt a troli, lerágtam az almacsutkát, könyvem a viaszosfényű padra terítettem, s ha végre szólítottak: szó-ta-gol-tam.
 
miután johanna néni, aki szerette mondogatni, hogy tévedni emberi dolog, miután a pajzsmirigybeteg johanna néni nyugdíjba vitte teásüvegét, a rozsszőke, vödörbokájú, göndör hónaljszőrzetű anita nénit kaptuk, kísérleti osztályt szervezett, bemutató órákat tartott, fentről is lenéztek tanfelügyelni, nagyon meg voltak elégedve a sötétkék kosztümösök, nekem azonban azokon az órákon nem volt helyem, anita néni kiültetett az üres, hypószagú folyosóra, mert ásítoztam és a mérőpálcikákból kunyhót építettem.
 
tiktakot janipapa kombiwartburgjában láttam először, a kesztyűtartóban találtam, janipapa berlinben volt kiküldött, a másik oldalról hozta, ropogtattam a fehér szemeket, ki-be csukogattam a dobozka zárját, tetszett, hogy olyan patentosan beletalál a pöcök a vájatba, harmatos mentaleveleket ábrázolt a címke, azt írták rá: made in germany, de sokkal élesebb betűkkel, janipapa a kiürült tiktakos dobozokban horgot, kiscsavart tartott, én meg szagolgattam a dobozokat, sose vesztették el illatukat.
 
meglátod, anyám, mondta apám, egyszer itt édenkert lesz!... folyt a munka, a parkosítás, boronáltak, vetették a füvet, ujjnyi vastag facsemetéket ültettek, kötöttek karóhoz, kijelölték a menetútvonalakat, lerakták a járólapokat, beüzemelték a locsolófejeket, amik tavasztól-őszig körbe-körbe... (imádtuk a dolgot, sikoltva rohantunk át a slaugzivatar alatt, csodáltuk a szivárványt ) de a fű, az csak kiégett, és a csemeték fele is gutaütést kapott, úgy festett a vidék azzal a néhány pipaccsal, mint a vasúti töltések környéke, a vasbeton ontotta magából a hőt, hullámzott a levegő, szállt a por, az utcán senki, az ablakok befüggönyözve, a verebek bambán csipogtak, vártuk nagyon a vakációt, addig is a kertesházak közé, régi zuglóba menekültünk, ott voltak fák.
 
ha édenkert nem is, parkőr már volt, majakovszkij-frizurás vénember, bicegett, szögesvégű bottal járt, júliusban is vastag szövetöltönyben, piros szalaggal a karján, egyszer megfogott, mert ráléptem a fűre, kilökdösött az útra, arcomba hajolt, hogy hívnak? hol laksz? hova jársz? belső zsebéből jegyzettömböt kotort, eszembe se jutott, hogy elfussak, azonnal megmondtam neki mindent, és bőgni kezdtem.
 
dobd le a kulcsot, anyu! mondtam a kaputelefonba, lecsusszantam a korláton, nyílt az ablak, repült a kulcs, megütötte az ujjam, a bokrok közé zuhant, de nem estem kétségbe, tudtam, hogy megtalálom, hogy ott piroslik valahol a casco felirat a fűben...
 
csatakiáltás: a mi őrsünk jó szokása, tettekre épül állítása! legyen tavasz, akár tél, a munkára mindig kész! (részlet az androméda őrs naplójából)
 
elvisz az ószeres, jakab! mondta ratapapa, aztán, mint a ganzmávagban egykor, megsimogatta svejcisapkája búbját, és kicsoszogott a konyhába, hogy föltegye a nyulat főni, büdös volt a nyúlpaprikás, ahogy ratapapa szobája is: 40-50 szál románcot evett naponta, ült a fotelban, homlokát gyűrkészte, és fújta és nézte a füstöt, kényszerből éltünk együtt, úgy adtak lakást, ha ő, nagyanyám második exférje, a régi ház gondnoka is jöhet... 15 négyzetmétert kapott, csak vécézni és főzni járt ki, apu bűzrudinak nevezte, mert ritkán mosdott, és a kagyló mellé vizelt, pedig valaha szép ember volt, humphrey bogartra hasonlított, gyakran mesélt nekem azokról az időkről, amiket a kárpátokban töltött mint katonaszakács, egyszer egyedül maradt (így mondta), kavargatta a cvekedlit, fütyörészett, aztán olyan fura érzése támadt, mintha néznék, és valóban: a kunyhó alacsony ablakából egy farkas... ratapapa esténként a takács marival beszélt, hallottam, csak a papírfal fogta a hangot, hajnalonta fuldoklott, köhögött, krákogott, teleköpködte a dunsztosüveget az ágya alatt, mégsem a tüdő-, hanem a végbélrák vitte el, nem adott több kerekrágót, hóvégi kölcsönt se anyuéknak, motyóit lehordtuk a pincébe, hamvait szétlövették az övéi, apu pedig fehér hibajavítóval lefestette a nevét a névtáblánkon.