Zene Megrendelés Irodalom Hangköltészet Gázló Dalszövegek Vendégkönyv Ismeretlen művészek KépzőművészetÚjdonságok

Mile Zsigmond Zsolt írásai

Részletek Mile Zsigmond Zsolt Átkelek a dumán ( Magyar Napló, 2003) című kötetéből

A csönd
(Egy retorikai fogás emlékére)

Garán a református táborban
Lelkészeink egy délután
Azt kérdezték hogy mi az ember
Emlékszem a hűs lugas levelein
Visszfénye cicázott a napnak
Hunyorogtunk és hallgattunk
Akár a körülöttünk lángoló
Pusztahomokban a dinnye...

Népdal

Dolgozom de kölcsönökből élek
Tüzelő nélkül megyek a télnek
A jobb időt addig-addig várom
Gonoszsággá lesz szomorúságom

Ringlispíl

Lajkó Félix zenéjére

Ringlispíl a tejutak között.
Röpülök körbe-körbe.
Anyám, édesanyám!
Zöld fák, mezők, tanyák,
dob, hegedű -,
lufik, nyulak, tarka ebek,
söntés-, Duna- meg pisaszag,
kürtőskalács, jancsibohóc,
bugylibicska a szív alatt,
és nők, nők: bodzabokrok,
ingujj, pálinka, gyerekek,
nevetek, sírok, nevetek,
de keserű, de boldog!
Kalapomba levegőt merítek,
szemhéjam alatt csuda színek,
jaj, élek!, ott rezgek a húron,
papírtrombitám rongyosra fújom,
és kel a nap,
és tart a bor,
és forgok, láncon forgok,
de keserű, de boldog!

1978. Nagymaros

Messzi motorbúgás, prücsök-, madárdal,
árad a lomha est, denevér szárnyal,
kitépett gaz, fellocsolt betonjárda,
nagyapám farracsúszott klottgatyája,
mezítláb, a beton még mindig éget,
hegyi ájer, padlásszag, dunyha, péntek,
tíz éves múltam, bent a csönd s a tévé,
senki se nézi, a plafonon kék fény,
nagyanyám ásít, a gerenda roppan,
nagyon boldog vagyok: tíz snecit fogtam.

Estétől reggelig

Harminchat szál elnyomott cigarett.
A gyerek kuncogása kora este.
Az asszony, ahogy azt mondja: "büdös vagy."
Felhígított boraim savai.

Az ágy, mikor kidob két óra tájt.
Tüdőm, gyomrom jogos ellenkezése.
Éjjelilámpám cinkos kattanása.
A nyugtató, a víz, a vaskos könyv.

A vízörvény, mely húgyomat nyeli.
Egy szőlőszem: muslincás, édes, erjedt.
Lúdtalpam csattanása meg a szóda.
Gatyás árnyékom a terasz kövén.

Halottak, élők fényes arca.
Skandálás, pontok, vesszők, párbeszédek.
A nagymama állati horkolása.
Órakattogás, hold, tücsökcirip.

Aztán a nap, a fény gyékény mögött.
Aranyosság beszűrődő porselyme.
Lelkiismeretfurdalás-szavanna.
Legyek, darazsak, párna fej felett.

33

Benne vagyok hát, benne a híres, krisztusi korban.
Egy gyerekem van, s már útban az öcskös, a húg.
Házam a völgyben, mint a hegyekben a sziklafal, úgy áll,
füst jön a kéményből, roppan a bükkfa hasáb.

Máma egész nap a szarvas bőgésére füleltem.
Szedtem a zsenge diót és ideért az a hang.
Hozta a párás, lomb-, víz- és kikericsszagu ájer,
s úgy éreztem, a nap jófele ment le megint.

Persze a gondok - rálel a tacskó bárhol a szagra;
rúgja a csámpa bakancs, s csüng a nemes tökökön.
Hogyha elalszom, megfog a szeplős és tunya jáger,
és a pofámba tömi tölgyfalevélen a vért.

Duna

Passaui cserép, kondom, pelenka,
szandál, szárnyasbomba, sörösüveg,
beszakadt ólom, féldisznó, beretva,
gumikerék, nájlonharisnya, szeg,

fülesszatyorban három pici macska,
pozsonyi konzerv, pesti dinnyehéj,
vidáman pörgő-forgó alma-labda,
fenéken araszoló roncs-acél,

naponta kétszer pontos, zöld karóra,
fekália, felpuhult, nagy kenyér,
szirmok, pihék, tutajnak jó diófa,
hátára pottyant, légbe szúró méh,

játékbaba; doboz, ráírva: méreg,
lassan oldódó bolgár cigarett,
tejeszacskó, benne rákocska, féreg,
magnószalag: tíz méter operett,

és szavak - sok nyelven elmotyogottak;
sikolyok; zihálások, édesek;
könnyek, amik a vízre záporoztak,
s amiktől az fogytáig sistereg.

Szeptemberi képek

1.
A napsütötte vízfelszínre, a pihe mellé úszó pottyan;
nézi a horgász, bal kezében kenyérgombóc, feszülten gyúrja;
a zátonyon a gyerekek lapos kacsakövet keresnek;
fehér fogai közt faággal kutya úszik a part felé.

2.
A házfalak gyűjtik a langyot; a darazsak elnehezülnek;
a muskátli, a piros rózsa még egyszer felizzik a kertben;
fecskétlenül kéklik az ég; talpam alatt dióhéj reccsen;
harangoznak; a Dunát nézem -: mint a megömlő ón, olyan.

3.
Szél érkezik, a lombba kap, kalapját üldözi egy férfi,
ág nyikorog, fagylalt zuhan, a nap az ezüstjét elfényli,
a sétányon egy szőke nő, szoknyáját térdéhez szorítja,
asztal borul, szalvéta száll - és aztán csönd lesz megint, mintha...

öreg Werther

szervusz szerbusz isten hozott isten visz el
versed már magadnak se kell
nicsak hogy összerímel!
zsigeredben a jambus de van-e még zsigered?
nincsvan másokból állsz
sokat piálsz
egy szandált alig tudsz a lányodnak venni de pukkantgatod a rajnaikat mint Goethe
betűid alatt érződik a lap
szánalmas vagy
de még mindig jól áll neked a ballonkabát
szeretlek hát
gyere hajtsd ide azt a buksi fejedet
holnap magajándékozlak egy Magnummal

a vonatajtót

itt mindenki csapkodja mert nem záródik rendesen
de azért a kalauz ennek a specialistája
mikor ő bevágja mindjárt tudom hogy jön
és ha bérletem van akkor is megijedek
mert már megszoktam hogy lógok
hogy alsótól kell kérni lehetőleg egy 33 vagy 50 százalékosat amilyen én is vagyok

távolodom

a kompról visszanézek
a fegyházra a templomra a sétányra a padra ahol reggelizni szoktam
aztán a vizet nézem
kólásüveget és uszadékfát sodor az ár a hajó oldalának
fecske érinti a felszínt
már süt a nap
a túloldal ártérszaga az orromban
ujjam hegyével összekötöm az esőcseppeket a korláton:
ez az élet értelme
hamarosan átkelek a dumán

hű de

izgatott voltam mikor a bevásárlóbusz megindult velem Bécs felé!
bizony remegtem pedig apám (aki szintén sosem...) fölkészített hogy a kerítés ott sincs ám kolbászból esküszöm abból volt
a házak is mézeskalácsból
röpködtem a marcipán-placcok és -stasszék fölött mint egy szuperszonikus méhecske
vettem hat darab igazi Maxellt
persze nem krómdioxidosat
de a lengyel kereskedő adott hozzájuk néhány szem cukorkát
egy parkban szopogattam el őket
néztem az embereket
napszemüveggel homlokukon könyvvel mellükön heverésztek
nem féltek hogy összekenik az Adidasz ruhájukat
lementem egy közvécébe
megijedtem mikor a piszoár magától öblített
számolgattam a silingjeimet
még két doboz Tobleróne...
valamelyik sétálóutcán ujjongó-mélyet lélegeztem
besandítottam egy szexshopba
aztán rohantam a Vesztbanhofhoz nehogy lekéssem a buszt
összeütköztem egy különös illatú lánnyal
karomhoz ért különös bőrű karja
néztünk egymás különös szemeit
jó ideig úgy járkáltam itthon mint egy turista

mielőtt

bevonultam volna kaptam anyutól egy Brút szprét
édeskés kanszaga volt bűzlött tőle a város
de akkoriban még ízlett nekem mert az eneszkában gyártották
így hát örültem neki
becsomagoltam a siólé a rántott hús és a körömcsipesz mellé amit apám adott nekem most hogy...
csak kicsiket spricceltem a hónom alá ne fogyjon ki soha
tartotta is magát
tizenöt év telt el és még most is lötyög az alján valamennyi
ha megszagolom máris ott fekszem hanyatt a földön a sztereó rádiómagnóm hangszórói között
és a Bitliszt hallgatom meg a lány szívét
ami a Ringót is túldobolja

bal fülemben

lárma (a világ)
jobb fülemben csönd (az Isten)
óránként dugul el ez vagy az a hallójáratom
olyankor bedugom a kisujjam és mint az uszodában a megfelelő oldali lábamon ugrálok
nem tudok jobbat
mert ha a bal fülemre hallok csak: még halálba táncoltatnak a karneváli dobok
ha a jobbra: eszemet veszi a morajlás az örökéletfélelem
ha pedig hagyom hogy teljesen megsüketüljek:
azonnyomban egy szektában vagy egy pártban találom magam
ahol se csönd se lárma
csak sárgaműanyag egyenhallókészülékek
fülzsíros dugójúak
amik ha Szonik akkor is Szokolok

ma

temettük a mamát
93 éves volt Pinviczki Ilonának hívták
számtalan utódot (gyereket unokát déd- és ükunokát) hagyott maga után
ennyire vagy annyira de mindnyájunknak vastag a nyaka bogár a szeme...
parasztasszony volt
sokat dolgozott szenvedett és énekelt
utolsó 25 évét egy kicsi vályogházban töltötte ahol a szekrényen az ágyon és a lavóron kívül néhány kegytárgy és családi fotó vette körül
a bejárati ajtó rosszul záródott
lukas harisnyákat tömködött a résbe hogy a meztelen csigák be ne másszanak
félt a kuviktól hitt a babonákban
de azoknál is jobban hitt Krisztus Urunkban
azt mondta nem baj hogy én református vagyok ő meg katolikus az Isten a lényeg az pedig biztosan van azt higgyem el neki
négy gyerekét kísérte ki oda ahova most mi őt
ráhúzták a földet
alatta a férje (40 év múltán sem rohadt át a koporsó...)
Isten nyugosztalja Pinviczki Ilonát ne nyomja rög a mellit
megérdemli a pihenést
a koszorúkat
és a föltámadást

elaludtam

mikor fölébredtem megláttam a nagyanyámat a fotelban
úgy nézett maga elé mint Rippl-Rónai öregasszonyai
az edényeket elmosta utánam
és most egykedvűen malmozott a kezével

összeszorult a szívem
így hogy nem beszélt magáról és nem tudta hogy nézem
ismerősebbnek tűnt mint valaha

John Anderson szívem John

Győrffy Ákosnak

letérdelsz az autómata elé
bevágod a kártyát megindítod a tranzakciót
és amíg a varázslat tart elénekelsz a kutyáknak meg a csillagoknak egy Áve Mariát...

John Anderson szívem John sok jó utunk volt jöttünk lefelé a hegyről
ennyi kikericset senki se látott se ennyi téli nyomot
a lépések a Belső Hegységben majdnem a Csúcsig vezetettek
testvérek lettünk John
a hülyék meg azt hitték buzik

...megjön a lóvé számla a szemétbe
indulhatunk piálni és
dadogni arról mindig ugyanarról
zárásig szívem


Mile Zsigmond Zsolt: Szarvasbőgés

Megmarkolta a hátizsák szíját, keresett egy jó gondolatot magában, aztán nekivágott az emelkedőnek. Lassan, lélegzetvétele ritmusára lépdelt, mégis, már az út egyharmadánál, bepárállott a szemüvege. Ez annyira bosszantotta, hogy elhatározta, ha késik is, megpihen.
Ledobta a batyut, leült egy bogas gyökerű, kidőlt bükkfára, rágyújtott.
Csönd volt, csak a mátyásmadár kiabált.
A férfi eleinte a korhadt hulladékfákat nézte a völgy szemközti oldalán, aztán hanyattdőlt a bükkfa törzsén, s tekintetét a lombokra irányította. Bach zenéjét hallotta magában.
Mikor a neszezésre fölfigyelt, hamar felült. Kereste a vadat. Egy őzsuta volt az; felőle fújt a szél, nem foghatott szagot, a férfit mégis észrevette. Tanácstalanul, erősen figyelve állt. Két perc is eltelt így. Akkor a férfi, mert már nem tudott mit kezdeni a szemezéssel, füttyentett. Az őz megugrott. Vékony, inas lába szinte repítette, hamar elérte a gerincet, ott irányt váltott, majd átszökkent a túloldali fényességbe.
A férfi meghúzta bakancsa fűzőjét, hátára dobta a zsákot, folytatta a kaptatást.
Fokosa végével a gombákat piszkálta. Eszébe jutott egy régi délután, mikor barátaival hatalmas pöfetegre leltek. Hatan megvacsoráztak belőle. Megmaradt a férfiban az az este: a szoba füstölő- és szennyesruhaszagú melege, a szemekből visszacsillogó gyertyafény, a Mozart-zene, a lisztes ujjlenyomatok a borospoharak falán...
Már majdnem elérte a meredek végét, mikor két farkasforma lényt pillantott meg. Elöntötte a forróság, szemüvege ismét bepárállott. "Nem létezik - gondolta -, hogy ebben az erdőben élnek farkasok. Biztosan kutyák."
Fokosát megszorította, lesz, ami lesz, elindult. Szíve dörömbölt. Aztán, hogy közelebb ért, megnyugodott: két tuskóval volt dolga.
Leült az egyik tuskóra, rágyújtott; arra gondolt, hogy így van ez a belső dolgokkal is...
Sürgette az idő, ezért se a kisréthez, se a dagonyához, se a szakadékhoz nem tért le.
Csak képzeletben érintette a jól ismert helyeket. Leghosszabban a dagonyánál időzött. Apját, Feri vadászt és Berci vizslát látta. Feri vadász a dagonyát vizsgálta, aszondta, nagy pancsolás vót benne az éjjel. Apja stüszikalapban bólintott. Magát is látta. Berci vizsla mellett állt lefogyva, sápadtan. Mióta kiengedték a kórházból, először járt akkor az erdőn. Zsebében ott lapult már a levél nyugtató...
Unta a gizgazos, bokatörő cserkelőösvényt, de tudta, hamarosan a végére ér, az ösvény úttá lesz, öreg bükkösbe kanyarodik, ezért, bambaságát leküzdve, gyorsabbra vette a tempót.
Gyurga a földön, az avarban feküdt. Barátját várta, aki késett. Alig mozdult, csak vörös pipáját szítta meg néha. Néhány perce, sportíjjal a hátukon, rabsicok csörtettek el mellette. Nem vették észre, pedig a köpcös disznószemű, akit azonnal fölismert, folyton azt ismételgette, hogy "bazmeg, milyen pipaszag van, nem érzitek?" Szívverése akkor majdnem megállt, de mostanra Gyurga megnyugodott. Csukott szemmel hallgatta a fakopácsot.
- Szia, Gyurga!
Gyurga biccentett.
- Szia, Biga! - mondta.
Nem fogtak kezet. Gyurga kiverte a hamut a vörös pipából, majd fölállt, és lesöpörte a pulóverére akaszkodó faleveleket.
Lassan, kissé feszülten baktattak a hegynek. Szokták egymást. Jó néhány lépést tettek meg némán, mire Biga megszólalt.
- Mi a helyzet, Gyurga? - kérdezte.
- Semmi... - hümmögte az.
- Sápadt vagy, nem aludtál?
- Keveset...
- Pia, mulatság, egyebek...?
- Nem...
- Hát akkor?
- ...
Biga nem faggatózott tovább; halk fütyörészésbe kezdett, fokosa hegyével az útjába kerülő rögöket bontotta.
- Az van - szólalt meg Gyurga rekedten -, hogy nem tudom, mi van... Mostanában fölszakad a szemem négykor, aztán itt - mutatott a gyomrára - összeugrik... és onnantól kezdve csak füstölök a sötétbe...
Az út közepén, tőlük mintegy tízméternyire, egy kupacot vettek észre. Odaérve látták, hogy: zsiger. Még langyos volt.
- A köpcös disznószemű... - villant Gyurga agyába.
Járt a szél, makkok kluttyantak a vízben. A fák leveleit átvilágította a napfény. Gyurga és Biga a magaslesen ültek, fejüket karjukra hajtották, úgy bámulták a Büdös tavat, aminek felszínén, ahol a békalencseszőnyeg kilyukadt, gyűrött falevelek úszkáltak.
Fél órája is múlt, hogy beszéltek. Biga teát ivott a pléhkulacsból.
- Szerinted hallani fogjuk őket? - kérdezte Gyurga hirtelen.
- Estefelé biztosan.
Orruk előtt kapitális darázs röppent. Fejüket hátrakapták. Gondolták, a darázs odébbáll, de tévedtek.
- Nem megyünk? - kérdezte Biga.
Gyurga nevetett.
- Menjünk - mondta.
(Hogy bakancsos lábukat áttették a pad fölött, megint szemmagasságba került az eldurranó hímtag, amit valami Tomika rajzolt '98-ban a zsindelyre filccel.)
A Lóhegyi-patakhoz igyekeztek. Ott kívántak éjszakázni. Nem volt messze a patak, mégis, Biga fájós térde miatt, csak szürkületkor értek oda.
Fölverték a sátrat, szárazfát hordtak. A közeli fenyvesből is hoztak ágakat, hogy a tűz gyorsabb és jobb szagú legyen.
Nyársat hegyeztek, feltűzték rá a beirdalt kolbászt meg a pirítani való kenyeret. A megpucolt hagymát az ezüstpapírra tették, mustárt nyomtak mellé.
- Mi a helyzet az intézetben, Gyurga? - kérdezte Biga a tűzben sercegve ellobbanó zsírcseppeket bámulva.
- Ugyanaz.
Belehúztak a borba.
- A gyerekek?
- Tóth Sanyi meghalt - mondta Gyurga. - A végén már pislogni sem tudott, mert a pislogóizmai is elsorvadtak...
Szuroksötét lett. Baglyok huhogtak, a patak mondikálta a magáét. A bokrok közt görények hancúroztak. A két férfi tudta, hogy tűzfényben vöröslő alakjukra sok kis szempár tapad. - És te? - kérdezte Gyurga teli szájjal.
- Egyelőre nem akarok állásba menni - mondta Biga. - Még nem pihentem ki az intézetet...
- Hát akkor? Mit akarsz?
- Hallani egy szarvasbikát!
Gyurga lenyelte a falatot, borral öblített.
- És aztán? - kérdezte.
Biga elkomorult.
- Még jár a segély... - mondta - aztán meglátjuk... Majd megint eladom magam paszulyért... Kérsz almát?
Ekkor a sűrűben, tőlük nem túl messze, ágak roppantak, majd szaggatott, mély torokhang jött ugyanabból az irányból.
Hallod? - suttogta Biga.
Gyurga fölállt, nem válaszolt. Megint az a hang... Biga is fölállt, lépett kettőt a sötétbe.
Menjünk ki a rétre! - mondta.
A patakot még zseblámpafénynél ugrották át, aztán, hogy szemük szokja a sötétet, nem világítottak többet. De erre nem is volt szükség; a hold előbukkant a felhők mögül, és megvilágította a mezőt s az azt kettészelő dűlőutat. Jól látszottak a túrások, a zörgő kórókra akaszkodó pókhálók is. Nedves, csillogó és álombéli volt minden. Kezükben borospalackkal le-föl járkáltak az uaznyomos dűlőúton. Halkan beszélgettek, időnként nevettek. Gyurga meglepődött, mikor Biga hirtelen letért, három-négy lépést tett a mezőn, és a fűre terített valamit.
- Mit csinálsz, Biga? - kérdezte.
- Leterítettem egy zsebkendőt - hangzott a válasz -, hadd hulljon rá a csillagpor. A gyerekeknek ígértem.
A falu fölötti magaslaton álltak. A csillagok, mint megmászhatatlan ágon duzzadó gyümölcsök, úgy himbálóztak az éteri szélben. Lentről meg jött a hang... jött a gombaszagú völgyekből, a nedves, kikericses mezőkről, a lomberdőkből, hol itt, hol ott fúrva át a füstként lebegő ködcsíkokat, olyan erővel, hogy a villogó repülőgép megbillent, a messzi kandeláberek kígyószeme tikkolt egyet, s a két férfi combjában megrándult az izom. Látták a bikát, amint lengő herékkel a csalitba csörtet, megáll, fejét az égre emeli, agancsát hátrahorgasztja, és bőg, bőg bele a hideg őszi éjbe. - Agnus dei! - kiáltotta Gyurga, s nagyot húzott a borból. - Én innen le nem megyek!
Éjfél körül bújtak a hálózsákba. Egy darabig beszélgettek, aztán elmaradtak a szavak. A szűnni nem akaró bőgést hallgatták, ami odaát, Biga álomvidékén, kiterített, félig agyonvert szarvasbikák emberi zokogásává változott.


Bőszobi Mária
 
Prohászka püspök is elhalad előtte, zarándokok élén, arca komoly, aszkétikus, hívei kezében
zászló, mennek neki a hegynek, vonulnak Márianosztra irányába, Boldogasszony Anyánk,
visszhangozza az erdő, aztán csönd, a róka a bodzabokor alól kisompolyog az útra, lefetyel
egy pocsolyából, mécsesek, gyertyák lobognak, a zarándokok hagyták hátra, asszonyok, akik
a fűben pihentek, most egyenesedik ki ismét a fű, a kalicka ajtókeretében megcsillan az üveg,
viasz és virágszag, patak és csertölgyszag, odébb a tanyáról istállószag, erősen szürkül, a
hirtelen támadt hűvös széltől, úgy tűnik, ellobbannak a mécsesek, lángjuk árnyéka vadul
csiszolja a meszelt falat, de aztán mégse lobbannak el, megáll a szél, tücsök ciripel, rásüt a
hold a hálatáblákra, olvasni lehet a véseteket: köszönöm, Anyám, hogy meggyógyultam,
köszönjük, hogy fiúnk hazajött… léptek dobognak, alak válik ki a sötétből, lassan közeledik,
időnként megáll, hátrafele néz, olyankor teljes a csönd, mozdulatai nőre vallanak, fiatal nőre,
a kalickához közeledik, gyertyát gyújt a lángokról, magáét a többi közé teszi, leborul a földre,
zokog, válla rázkódik, kuvik kiált, a nő Mária arcát keresi a kalickában, nyúl felé, suttog, nem
lehet érteni, hogy mit, azt csak ő tudja, ott éri a kora hajnal, mozdulatlanul fekve a kalicka
alatt, odafönt csillagképek, ragyogásukat az ég túlderengi már, kakas ébreszt, őz ugat, a
gyertyák cseppkővé dermedve, a nő megmozdul, föláll, ruháját lesöpri, aztán elindul, abba az
irányba, amerről tegnap jött, s akkor, mintha karmester intene, megszólalnak a madarak,
fényre derül a világ, látszik minden, ami addig nem, kövek, virágok, az U alakú ösvény az
építmény körül, minek tetején a kalicka áll, a tanya felé forduló út, a patak kőhídjának kissé
befele dőlő korlátja, öregember támaszkodik rá, vállán kasza, szájában cigaretta, a patakot
nézi, ahogy mámorosan kluttyog-kavarog, mosolyog az öregember, szeme alatt gödrök,
mosolyog, és nem mozdul, csak miután a napkorong kilép a domb mögül, hogy uralkodjon
égen és földön, akkor ereszti el a korlátot, indul el a dűlőn, s vet sűrűn keresztet a vöröset
élesen tükröző üvegkalicka előtt, amire aztán, hogy az öregember alakja elvész, madár
röppen, különös, ritka madár, apró, delfinkék tollazatú, pontszemével ide-oda tekintget,
egészen halkan, kiscsibehangon énekel, az erdőkerülő se ismerné föl, pedig amit ő nem ismer,
az nincs is, itt szokott megülni a kalicka alatt az erdőkerülő, lehever a puskája mellé, fűszálat
tűz a foga közé, kalapját behajlított jobb térdére akasztja, és figyel, átgondolja a dolgokat,
őzek, szarvasok állapotát, rókák veszettségét, vágásra érett fatörzsek számát, betévedt
farkasok és rabsicok munkáját, őszi hajtások esélyeit, azt különösen átgondolja, abból lesz a
pénz, a pálinka, a kenyér, imádkozik Máriához a kalickában a feje fölött, hogy legyen olyan
jó, s küldje le az urak puskája elé azt a négy nagy vadkant ősszel a Lóhegyről, s a rókákat a
Pásztorpallagról, sokat fialtak úgyis, van a bundájukból bőven, ammen, szokta kurtán
befejezni az erdőkerülő, ez a tagbaszakadt, szótlan, vénfejjel megnősült hajdani rabsic, aki
immár tizenhat esztendeje az uradalom leghűségesebb szolgája, s aki azt a ritka madarat az
üvegkalickán valószínűleg nem ismeri, felröppen a madár, mellét kitárja, indul a nagy
kékségbe, ahol az előbb fecske cikázott, pacsirta lebegett, s ami most vészjóslóan üres,
hirtelen éri a támadás, villanásig elsötétül a nap, oda zuhan vissza a madár, ahonnan elindult,
zuhanás közben nekiütődik a kalickának, a maréknyi delfinkék tollat, ami marad belőle, az
útra söpri egy fuvallat, kerék tiporja, lassan forgó, súlyos kerék, prüszköl a ló, farkával
hessegeti a böglyöt, a bakon egy férfi meg egy gyerek, a gyerek sűrűn kérdez, a férfi ritkán
válaszol, rásandít a férfi a kalickára, kiköpne, de inkább keresztet vet, a gyerek anyját hónapja
temette, a lovak forró ürüléket hagynak hátra, fémfényű bogár görgeti a galacsint az építmény
alatti járat felé, ahol lakik, ahol fiai gyarapodnak…  ragad az idő, lent Zebegényben és fent
Nosztrán néhány másodperc eltéréssel harangoznak, van aki asztalhoz ül, merít a levesből,
más fekete kenyeret szel, hátát a szénakazalnak veti, és olyan is akad, aki vadgyümölcsöt
szakít, rongyos férfi, tekintete sötét, nem mozdul a bokor, olyan óvatosan szakítja le róla a
vadgyömölcsöt, leül az árnyékba, rág, ha neszt hall, abbahagyja a rágást, szoborrá válva
figyel, feketerigó, az motoszkál az erdőaljban, röhögve röppen fel, a férfi káromkodik, aztán
hanyattdől, feje alatt tarisznya, mellén pisztoly, ötszáz lépésre tőle, hallótávolságon kívül, az
építmény mögötti sűrűből két fiatalember lép elő, térdzoknijukról lesöprik a bogáncsot, a
zakót ágra akasztják, bort bontanak, apró, vastagfalú pohárból isszák, bal kezükben szendvics,
egyfolytában beszélnek, egymás szavába vágnak, a sudárabbik, a mackóarcú szőke,
Hölderlint idézi: ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő, a barna szemű cvikkeres
bólogat, szép, mondja, nagyon szép, és az is szép ott, mutat a delfinkék madártollakra a
pocsolyában, fölvesz egyet, lesöpri róla a vízcseppeket, magasba emeli, Tir’d with all these,
for restful death I cry, szavalja patetikusan, aztán minden átmenet nélkül a politikai helyzetre
tér, a mackóarcú evidensmód követi, esélyeket latolgatnak, átkozzák a franciát, bizalommal
emlegetik Ámerikát, közben a zakót vállukra vetik, megmarkolják a túrabotot, a hátizsák
szíját, hangjuk jóideig hallatszik, azután is, hogy a kökénybokor összezárul mögöttük, s egy
halálosan sebzett farkaskutya összerogy a híd alatt, inni akart volna, szomját enyhíteni, de már
nem futotta az erejéből, nyelve kilóg, szeme üveges, melléből, ahová az erdőkerülő golyója
fúródott, szivárog a vér, aztán nem szivárog többé, a kutya porszáraz orra előtt egykedvűen
csilingel a patak, uszadékot sodor, elakad a gomolyag egy szalamandrát pihentető
sziklakövön, megérkezik az első döglégy, később a többi, néhány nap, és nyűvektől hullámzik
a nagy, fekete test, néhány év, s csak a cseresznyevirágfehér fogazat marad, ami oly
borzalmas sebet ejtett tavasszal, fent a Nagy-Koppányon, azon a vemhes őzsután… a
kalickában fülledt meleg, s valahogy mégis hidegszag, Mária mozdulatlan, örökirányba néz,
keresztül a légypiszkos üvegen, arca merev, keze szívére kulcsolva, szemében könny, duzzad,
remeg a könny, aztán kifakad, folyik lefelé az arcon, a halványkék ruha redőzetén, vérvörös
csíkot hagy maga után… tűz az nap, kabóca reszel, légy zümmög, sehol egy lélek, csak a
szemközti árokpart fullasztó dzsungelében mocorog valami, halk, torokhangú éneklés is
hallatszik onnan, egyre erősödik az éneklés, selymesen hajlik a derékmagas fű, ág reccsen,
szőrmók, félmeztelen férfi lép ki az útra, Sanyika az, a félnótás, csalánt szed gyógyfőzethez,
az öreganyja küldte, törli a homlokáról a verejtéket, meglátja a vérrel könnyező Máriát, nagy
göröngyszeme kigúvad, húsos szája elnyílik, elejti a méregzöld, csípős csokrot, hajlongva veri
mellére a kereszteket, aztán beszalad az erdőbe, lohol a legrövidebb csapán, haza, Nosztára, 
sír, sír! ordítja, megbotlik, elesik, négykézláb igyekszik tovább, hajában bogáncs, homlokán
vérző seb, sír, sír! visszhangozza a nyugodt, napfényes erdő.