Zene Megrendelés Irodalom Hangköltészet Gázló Dalszövegek Vendégkönyv Ismeretlen művészek KépzőművészetÚjdonságok

Részletek  Makkai László: Ki lógva föld alól - összekapart költemények című - meg nem jelent első/utolsó kötetéből

Születésnap

Fekszem párna-mámorba fúltan.
Úgy van rám rogyva árva kedvem,
hogy veri szájba néma csenddel a szánalom.
Csepp inába szállt nagyon a béna reggel.
Feltérdepel, nekem dől, belém karcol fájdalom-képet.
Vérzek el egy emlő-kemény harctól.
Átnyalom - ha éget - az öv alatt kapott sebem.
A földagadt napot nyelem, ahogyan olvad.
Kis kínom csak béget, már-már utolért.
Párját ritkítom a többieknek,
kik titkon, a boltba ölni mennek
a holnap majd drágább cukorért.
 
Tájkép
 
Mély ágyába fulladt virág ül kókatag.
Tűzfalak arcából figyel kígyó-szemideg.
Koszlott fátyolba fújja orrát a nap.
Talpába tapossa e holt legelőt a hideg.
Görnyedt lámpaoszlop tövét az éj lehányta.
Harangkötélre húzta fel magát a csend.
Az égről lecsusszan csatakos ruhája.
Kis foszlányt tart mellén a bedagadt patent.

Kórkép

Benépesítem a köz-mocsarat,
a nem éppen ingyen kurzuson.
Kösz, jól halad pulzusom, százháromig.
Ha majd kultur romházként vályogig épülök,
rólam csak álmodik szélütött csordahad.
A reneszánsz üzenet blues-ba mártott,
hullazene gyász, ha váltok ütemet.
Durva nagydob vagyok.
Rátok verek vad szünetek dúlta hatnyolcadot.
Puffatag üst leszek.
Átok-üzemek által újra gyártott.

Tátong tele nyállal.

Narkó
 
Stoppolom magam alatt az utat.
Belém kutat minden jelzőtábla.
Az ingyen pánikot hátha ledolgozom.
Nem számítok jutalomra, prémiumra.
Jut alomra, eleniumra.

Ébren

Döglök rémálmaim szennymocsarába.
Bús állatból vér dől körém. Lágy, amíg lenyom a kába
utálat. Hóhér bömböl. Étvágya nincs, de gyomra tárva.
Ujján vad jobbkéz nő. Bőrét rágja. Ingre lóg a nyála.
Hullám csapkod, lét fröcsköl. Szétázva minden ócska hála
utána. Moslék öbölnél vár pancs. Vizem foltja sárga.
Úszkálgatok mély könnyön. Fény zár. Na minden jót Halálka!

Alant

Elhagyott antikvárium üvegje mögé lökve,
miként poros hátú imakönyvlapok,
kövér ködbe hunyorogjuk az igét.
Durván egymásba lapozunk.
Fut ránk ólom-százlábú.
Görbe sírhelyet szépít.
Vési tonnás lábjegyét, hogy mégis
legyünk alatta közös rúttalpbetét,
szép mívű protézis.
Vatta összhős, menjük akarva, hithű hangyanép.
Segítsük futni a betű-szörnyeket.
Hant-sorunk erőltetett körmenet.
Árván, földbe települten merülünk,
mint szusz félig félrenyelve.
Új hó befogja fülünk, talajvízzel itat.
Márvány-szemünkben fénylik a himnusz:
végtelenbe nyúló, arany sírfelirat.

Szűkített

Fél hármat horkant az éj.
Őrt áll.
Ásít hatalmasat.
A hajnal tudathasad.
Hernyóhajjal játszik, szalad.
Szarra hord szeméthadat.
Szakad szőrszál.
Mordul, mint fals akkord.
A kéj fogcsikordul.
Fal fele fordul a hold.
Fél szeme fennakad.
 
Didergő
 
Előalkonyul áttetsző éj.
Erdő-mély magányban az est lefagy.
Kőrém-nagy a hegy.
Nyál-felhő nyakán szorul.
Az ég ruhátlan bőrén álnokul csillogó anyajegy.
 
 
Puhán
 
Az égen szellő-szoknya lebben.
Lóg alóla felhő hosszú combja.
Ruha soha nem volt szebben hordva.
Mogorva est-pók dugna szégyen-szeplőt rajta.
Futva oson a reggel.
Éjjel-eső hajtja.
Freskót ken a holdra puha porecsettel.