Zene Megrendelés Irodalom Hangköltészet Gázló Dalszövegek Vendégkönyv Ismeretlen művészek KépzőművészetÚjdonságok

Győrffi Ákos írásai

Akutagava noteszéből
(2000-2004)

Noche escura del alma

-metszet-

("A lélek sötét éjszakája."- Keresztes Szt. János)


Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás. Hagyd, hogy lecsússzanak rólad a képek. A mozdulataidat nem te irányítod. A templom falában római kő. A folyamatos helyváltoztatás hiábavalósága. Kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen. Egy gyertya fényénél éjszaka mennyire nem számít, hogy mit gondolsz. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A gondolatok, melyek nem állnak soha össze. Nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó. Hagyni, hogy legyen. Legyen végre már. Az itató víztükrén gyantacseppként sodródik a nap. Mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel. Kényszerképzeteinket hisszük önmagunknak. A kocsmában leisszuk magunkat, épphogy elérjük az utolsó vonatot, aztán ruhástul az ágyba dőlünk, valami fájdalmas kavargással magunkban, aminek elég kevés köze van az alkoholhoz. Ahogy élnem kéne, ezzel a szánalmas mondattal kezdődik minden. A parton cigarettázó szörfös figyelmeztet, hogy ne ússzak túlságosan messzire, az áramlás kisodorhat a nyílt vízre. Ijedt madarak röppályája az óceán felé. Telítődni végre az ürességgel, akár az ég. Az esővizes hordó szép. Szép, ahogy színültig van vízzel. A gémek repülése a folyó fölött, ami mindig erősen emlékeztet valamire. A vastagon deres avaron vonuló vaddisznók és őzek. A hely háromezer éve lakatlan. Az elképzelt ház környékén jársz. Ezen a helyen vesztetted el a szüzességedet. A lassan kiserkenő vér ösvényeit figyeled. Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat dobált a tóba. Rég halott vadászkutyád az Ipoly ártéri rétjein. A kakukkfű illata. Ahogy kiszakadsz, elkeveredsz és eltűnsz. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt. A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. A beszűkült látótávolság biztonsága. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől. Sétáin mindig pontosan megérezte, mintha egy kapun lépne be, hogy innentől névtelen, hogy innentől nem vonatkozik rá semmi. Már rég nem lepődött meg rajta, hogy mennyire nem ismeri önmagát. Teljesíthetetlennek tűntek a feltételek, miközben sem az irány helyességéről, sem a célról nem tudott semmit. A holtágakból menetrendszerűen éjféltájban megérkező vadkacsák landolását figyelte. A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel tekergő sikló jelentette számára az igazságot. Csak körbejár, mint az állatkerti hiúzok a ketrecükben. Pedig nem így képzelte el. Az ösvények a személytelenbe visznek. Van egy ív. A fájdalom hangjai, ahogy belevesznek egy sokkal erősebb közegbe. Egy ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül. Csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg. Valaminek az ígérete ilyenkor, mikor minden fáj. Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami. Összeroncsolva és bemocskolva feküdni valami ragacsos, fekete felületen. Egy ötszáz éve a tengerre néző ablak. Mert megállt minden ebben a különös dermedtségben. A szokások és beidegzettségek kényszerzubbonya. Csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el. A fák közé ferdén bevilágított a nap. Végiggondolni, ez az, ami sosem sikerült. Először fájdalomnak kell lennie, hogy aztán valami valódi történhessen. Az angyal arca értelmetlenné tesz minden más látványt. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz. Egyszer csak üvölteni kezdett, bár inkább mormogás volt kezdetben, halk, ismeretlen nyelvű kántálás. Valami poshadtság van mindenen. Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan Dolores papago indián. Valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom. A görcsösség és a tárgy nélküli szorongás az irányadó. Ott sem, egymás testében sem, sehol. Otthonossá tenni mindezt, otthonossá a számkivetettséget. Én tudom, hogy őrült vagyok, de ezek itt, ezek nem tudják, hogy azok, én viszont tudom róluk. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen tévedésre. Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor.

(1)

Örökös félhomályban élt, mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodna.

(2)

Pacalpörkölt maradékai a konyhaasztalon. A kövér test a díványon nagyokat nyögve másik oldalára fordul. Megy a tévé, reggel óta megy. A vonuló vadludak hangja beszivárog a lehúzott redőny résein. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött.

(3)

Ahogy átvág a téren, megérzi a frissen lehullott vadgesztenyék illatát. Megáll a kocsma előtt, nézi a benti fényeket, de nincs kedve bemenni. Egy barátjára gondol, aki egyszer itt, a kocsma előtt azzal búcsúzott tőle, hogy még aznap éjszaka öngyilkos lesz. Megbeszélték, hogy egy héten belül követni fogja barátját. Ahogy elváltak, rögtön tudta, hogy a barátja úgysem tenné meg. Ahogy ő sem azt, hogy kövesse barátját. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt.

(4)

A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. Az öreg vadcseresznyefa körül pedig auraként ragyog egy épp erre vetődött vadméhcsalád. Legszívesebben ezt válaszolná minden kérdésre, ha minden másképp lenne.

(5)

Ha reggelenként nem látta a túlparti hegyeket a köd miatt, megnyugodott. A beszűkült látótávolság biztonsága. A tiszta, napfényes reggelektől félt. Egy orvosi könyvben hasonló megfigyeléseket olvasott depressziós emberekről. Egyetlen kép teljes megértésére vágyott csak. A bizonytalanság, melyben élt, legjobban erre a ködre hasonlított. A folyó fölött vonuló, a túlparti erdők illatával átitatódott ködre.

(6)

Nem volt képes tíz percnél többet eltölteni abban a házban. Az összefüggéstelenül motyogó, részeg férfi hangját még az út túloldalán is hallani lehetett, ahová kijött, hogy ne hallja. Azok a falra firkált szövegek jártak csak a fejében, melyekkel tele volt minden. A tudás szennyes, kibogozhatatlan töredékei. Tudta, hogy azért érzi ennyire elviselhetetlennek az egészet, mert csírájában ugyan, de benne is ugyanígy dolgozik valami, ami nagyon hasonlít arra a férfira, aki ott ül a számítógép előtt és motyog abban a telefirkált és bűzlő szobában. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől.

Győrffy Ákos: Akugatava noteszéből (Teljes írás letöltése PDF formátumban)


A Csóványos északi oldala
(börzsönykönyv)
-részletek-

"Mindig szeretnék elérni valamit - ami nincs." (Nádas Péter)

"...és menni, menni, nem törődni többé iránnyal, ruhával, külvilággal, csak törni előre, egyre beljebb hatolni a rengetegbe, eltévedni, beleveszni, beleolvadni, hozzáhasonulni, benne, belőle, vele és általa élni, és soha többé elő nem jönni."
(Oravecz Imre)

A kép

I.

Lucskos hordókban az erjedés.
Szőlők a fáradó fényben.
Megáll a mézben a kanál.
A mézben bogár, egyre lassul, aranyban.
Nézek át a mézen.
Az ott át mind arany. És lassúság.
Valahol égetnek. Diólevélszag.
A mozdulatlan bogár.
A mézben az ujjam.
Olyan meleg.
Olyan múmiás az ujjam így.

II.

A leveleken gyöngysorokban a délelőtti eső.
Méhek a gerendák között.
Aranypénzek. Lebegnek a ragyogásban.
A fűben fekve.
A húsom határai.
A méhek.
Dongás, belül is dongás.
Virágporíz.
Kék, mélyülő kék alatt.
Egy vázába belenézni, talán olyan.
Vagy vízparti fák törzsén a hullámok fényjátéka.

III.

"Mint a porcogónak, olyan színe van."
Kisujjával mutatott a Holdra.
"Melyik a Hallgatás Tengere."
"Melyik a Nyugalom Tengere"
A hallgatás tengere.
A nyugalom tengere.
A komp farvizében a Hold.
A Hold farvize.
Összegabalyodva feküdtünk az iszapban.
Megittál fél üveg konyakot.
"Egy korty Hold, egy korty a hallgatástengerből."
"Utána úszunk, te leszel a csuka, én a kishal, széttépsz."
És holdasult az arca.
Fényességes földi test.

IV.

Látták az angyalt. Hallottam, hogy látták az angyalt.
Lélekszakadva rohant fel egy dombra. Rohant fel
a ribizlibokrok között, egypárra rá is lépett.
Kiabáltak, hogy álljon meg egy kicsit, de az még
csak nem is lassított a futásán. Bizonyosan angyal volt,
bár szárnyakat nem láttak rajta. Olyan arca volt, mint a
halott kisgyerekeknek. Senki sem tudta, mitől ijedt meg
annyira. Nemsoká szenteste. Az angyal meg elfutott
előlünk.

V.

Mikor szétszedjük az eresz alatti odút, csontdarabok között
madárláb és egy denevérmúmia. Harangoznak a hat órás misére.
Kezemben a könnyű denevér. Mint nagyapám régi újsága, az Est
kilencszázharminchatos évfolyama, úgy máll darabokra.
És ami a repülésből maradt, most pereg le a létra fokai között,
a harangzúgásban.

VI.

Őzek tűnnek el a napban.
A felhők mint ágyak nász után.
Húsom hideg súly, sötétül az ösvény.
Kinyílnak bennem rémült állatszemek.

VII.

Utolsó levele lila borítékban érkezett.
Apró, erősen jobbra dőlő, alig olvasható betűk.
Hamburgba megy, pedig "kurva kilátástalan
minden". Az a fiú sincs már, aki "testem
legnagyobb muzsikusa volt." "Hajam
megőszült, leheletem bűzös a kielégítetlenségtől."
Új címét nem adja meg, bár el sosem felejt,
"ez biztos", és ne haragudjak azért a pacáért
a levélpapír közepén, az csipkelekvár, "azt még
mindig szeretem."

VIII.

Itt várnának minket, arcukon a hamvadó tábortűz.
Reggelente sampon nélkül mosnának hajat.
A mi dolgunk a szemközti kőfejtő bámulása.
Reggel rózsaszín, délre fehér, délután sárga,
este vörös. Megbeszélnénk az árnyalatokat is.
Megágyaznának, szelíd mókusok ülnének a vállukon.
Éjjel csak a baglyok, a patak és az ő zihálásuk.
Ez a három hang lenne csak.
Öregedni is úgy, mint a fák.
Se jó, se rossz nem lenne meghalni.
Zuhogna a víz.
És ugyanúgy zuhog a képzelet nélkül is.

IX.

Kezében ott a délután.
Egy golyó, féldrágakő, képek egymáson
csúsznak el. Hogy ott állok, távcsővel
nézek egy hollót, szájában valami pondró,
a nyugalom vize, hullámtalan, testmeleg.
Fenn a hegyen, ne hagyd ott a hegyet,
magamban egyre feljebb, szájában valami
pondró, a kép egyre életlenebb. Kezében
ott a délután, pörgeti a golyót, ez egy
bolygó, mondja, nem kell értened.

X.

A víz szaga a ház mögötti hordóban.
Szúnyoglárvák, aranyló szemcsék,
tíz éve elfelejtett szag. Fuldokló
darazsak. Az ereszcsatornában rohadó
dió. Sejtjeim azóta mind meghaltak,
testem új. Meghal a lélek fölött a hús.
Mint a szomszéd nádkunyhója, lassan
oldalra dől. Csak a vasvilla áll még
a sarokban. Mi lesz a mozdulatokkal.
Mi lesz azzal a kifényesedett felülettel
a vasvilla nyelén. Nincs már a kéz,
vándorol a hús, mint a felhők. Mi
emlékszik vissza bennem a víz
szagára. Aranyló szemcsék.
Testem új.

XI.

Ahogy az ösvények véget érnek.
Repedezett aszfaltutak, papírvékony rókadögökkel.
Az ösvények alábuknak, a négysávos autópályák
alatt folytatódnak tovább. A menedékház teraszán
pipázok. Csak a közeli forrás hangja, ahogy veri
a vékony vízsugár a rozsdás ereszdarabot. Szabadnap.
A munkahelyi kollektív szerződés értelmében
engedélyezett szabadnap délelőttje. Épp a völgy
fölött a nap, a szekérút közepén felenged a sár.
Az autópályákon felüljárókat építenek az őzeknek.
A busz végállomásánál kisgyerk rángatja az anyja
kabátját. Menjél már a picsába, mondja neki a nő.
Egy öreg cigány férfi behugyozott a buszon. Mélyen
alszik. Mellette az ülésen nejlonszatyor. Benne hegedű
és tévéújságba csomagolt szalonna.

XII.

Búvármadarak. Egy tucat kérdőjel a vizen.
Merülés, levegővétel. Egy elhagyott ház,
Jéghideg bor a kempingasztalon. Tíz éves
újságokon egérrágta dió. Fényképek, apám
három évesen, nagyanyám napernyővel a
Ferencziek terén. És ugyanaz a szag, a ház
szájszaga, hét éves vagyok, lyukas kavicsokat
fűzök spárgára. A világon egy ember él csak,
ő álmodik mindenkit, mondja egy hang. Ha az
az ember lerúgja magáról a paplant. Ha kinyitja
a szemét. Minden olyan esetleges, nyöszörög
bennem egy negyvenes magyartanárnő. Akkor
egy toll az asztlara hull, kásás lesz a bor,
a kockás papíron egy félbehagyott mon

XIII.

Három beherovka után sátrat verni.
A vízesés páracsíkjain lógnak a csillagok.
Egy nemlétező tenger sziklává dermedt hullámai.
A vizes páfránylevelek egész éjszaka ugyanazt a mondatot ismétlik.
Egy bagoly megvillanó szárnya a szúnyoghálóra keni a holdat.
Páfránybeszéd.
Születésem óta felejtem ezt a mondatot.

XIV.

A nők féltékenyek a hegyekre.
Összeszorított szájjal ülnek a tévé előtt, a férfiak pakolnak a hátizsákba.
Hétre itthon leszünk, mondják, és éjfélkor még nincsenek sehol.
A nők féltékenyek az erdészházakra, a vadászlesekre, a partra vont kenukra.
Ez valami történelem előtti dolog lehet.
Mikor még fa, hegy, folyó volt az isten.
A férfiak áldozni mennek, kurjongatnak a porzó dűlőutakon.
Elnéznek a látóhatár széléig, bólintanak.
És hajnalban, mikor büdösen a nőkhöz bújnak, fülükbe súgják,
hogy csak te vagy nekem, nyulacskám.
Arcukon totemállatok vonásai.
Távoli, gyűlölt erdők illata kavarog a bőrükön.


XV.

A mozdulatlan hajtson ki bennem, fonjon be indáival.
Árasszon el, mint a komp fülkéjét a köd.
Uszadékfa csapódik a horgonylánchoz, megyek feléd.
Az átkelés nem kezdődik el és nem fejeződik be.
Mintha kétfelé kéne szakadni.
Az izmok a hullámzás ritmusa szerint remegnek.
Aprópénz után kotorászom, a ködlámpa rúdján tollászkodó sirály.
Mi itt lent irigy Ikaroszok, a vállunkra fagyott viasszal.
Örülni, mint a madarak.
És félni is úgy.

XVI.

A széthasadt rönkből szivárgó csönd.
A ferde fényben fűrészpor lebeg.
Valami erős késztetés, hogy felírjam valahová a pontos időt, a másodpercet is.
Egy mondat kering lassan fölfelé, felszívódik a zivatarfelhőben.
Lennék egy ív, ölyvek súlytalan ösvénye.
Vagy hegytető, ahonnét nincs tovább.

XVII.

A lakatlan területek elfogytak végleg.
Egy műhold talán most is az udvart fényképezi.
Az országos kék túráról letérni valahol, legyen ott szikla, ölyvlebegés.
És csak harminc másodperc legyen addig, míg meg nem hallom az első repülőt.
Legyen még fél perc abból az azelőtti csöndből.

XVIII.

Az út a fenyvesben fut fölfelé. Hónom alatt bor, a holdfény foltjai a fák törzsén.
Visszanézek, látom a tüzet a sátor előtt. A patak zaja alig halkabb itt, mint odalent.
Feljönni, hogy maradjon lent minden, minden amit nem szeretnék.
Nem szembesülni. Az a minden bennem van most is, nem akarok tudni róla.
Szeretném behajítani a fák közé. Én vagyok az.

XIX.

A soha el nem mondható részeimből állok. A titok az, ami összetart.
A számomra is titok, amiből csak ritkán érintenek meg töredékek.
Valaminek a darabjai, amire nem találok nevet, és félek is keresni rá.

XX.

Lehet-e, hogy valaki inkább már táj.
Hogy az érzelmek és gondolatok már nem érzelmek és gondolatok benne.
Hanem egy ösvénynek, egy erdőrészletnek a képei.
Ha feltesznek neki egy kérdést, a legigazabb választ azzal adhatná,
ha elvinné a kérdezőtt arra a helyre, rámutatna és azt mondaná: ez a válaszom.

XXI.

Zárásig maradni minden kocsmában.
A csaposlány ötödik figyelmeztetése.
A végén mindig valami plexiüveg, amit tíz körömmel kaparunk.
Mögötte tenger. Látjuk.
Üres üvegekben búg a passzátszél. Egyszerű, pontos mondatokat hallani.
Lobog rajtunk az ing. Ritkán gyújtunk rá.
Messze bent, a tenger fölött vihar vonul.
Néma villámok.
Kagylótörmelék, a dagály emlékei, amik vagyunk.
A csaposlány kikapcsolja a rádiót.


Belső hegység

I.

Kibukkan a nap, pillanatokra csak, felhőárnyékok, porzik a hó.
Lelátni az ösvény végéig, egészen a völgy aljába, két szürke csík a hóban.
Nyomaink, ahogy megtelnek fénnyel.
Január, kilencszáz méter fölött. Az emberben kilencszáz méter fölött
fehér fény ömlik szét, lemenni nem akar, szemeit beragasztják a jégkristályok.
Az a valami, én, az a ködnél nem nehezebb rész belőlem, most alattunk lebeg,
mint egy hibás tükör, elnyújtja, összetördeli a meztelen bükkök kontúrjait.
Kibukkan a nap, a nyomaink, a fény.
Az a valami, én, összetördeli a valódi képeket. Az a valami, én, elnyújtja, hamis
színekkel festi meg a valódi képeket. Az a valami, én, most alattunk lebeg, szememet
jégkristály zárja le.
Az érzés, hogy igazából akkor vagyok, minden feleslegemtől megszabadulva akkor
vagyok csak az az egyszeri, meg nem ismételhető valami, amikor nem vagyok. Amikor
átjárhatóvá leszek. Amikor nem vagyok más, mint saját lassan eltűnő lábnyomom a hóban.

II.

Egy istennőt láttunk a völgyben, pár évvel ezelőtt. A patak túloldalán,
egy léckerítés mögött térdelt a fűben. Nem nézett ránk, pedig ott álltunk
percekig, bambán, izzadva.
Utána többször is elmentünk arra, hogy hátha, hátha még egyszer. De sose.
Soha többé.
A kert most üres, méteres gaz, magas vízállásnál a patakban látszik még néha
az arca, míg az ebihalak össze nem törik a képét.
Aztán a hegy, a falu fölött. Egy falu felülnézetből. Hosszúra nyúlt árnyékunkat
fényképezzük. A vasárnap délutánok szaga. A hegyekből áramló gombaszagú szelek.
A folyó illata. A lassan elszürkülő utcákból léptek zaja, kutya nyakán csörgő lánc,
Egy káromkodás, ajtócsapódások. Elfoszló kondenzcsík az égen.
És lesz még két sör a Mókusban, esetleg három. A korsó alján majd meglátjuk az istennő
aranyló arcmását, idézünk valamit Hemingwaytől, "biztosan érezte, hogy ő sose fog meghalni", például ezt.

III.

Kínai csésze az ég. Pórusain átfolyik a fény. A kút, a kúton a rács. Nézünk le a kútba,
nagyon mélyen a víztükör. Ott lent úsznak a felhők, alulról is szűrődik fölfelé a fény.
Arcunk a rácson. Kavicsokat dobálunk bele.
A füvek imádsága alkonyatkor. Két arc néz le a kútba. A zárda, ahogy az lehetett.
A vadrózsás belső udvar, virágágyások a kút mellett. Négyet kondul a kis torony harangja.
Jézus jegyesei, az érintetlenek. Csöndben ülnek a kőfal árnyékában, tekintetük a virágokon.
Vagy követik a lassú járású felhőket, ahogy csak tiszta szem követheti az égi mozgásokat.
Loccsan a vödör a kút vizében. Ahogy én képzelem.
A vödörben úszó felhők. A két arc a víztükrön. Az arcunk. Az arcunkat megtartó fény.

IV.

Kimászom a sátorból, a tűz nem aludt el teljesen, a nagy rönk szélei még izzanak.
A tegnap túl hangosnak tűnő vízesés moraját már észre sem veszem.
Sípcsontig állok az iszapban, lerángatom magamról a hagymaszagú pólót, fejest ugrom a vízbe. Alig öt tempó, és az már Szlovákia. Határok. Ott is ugyanaz a süppedős part, vízipatkányok járatai a gyökerek között, fácánkattogás. Középen derékig ér, gázolok fölfelé, aztán ráfekszem a vízre, lebegek vissza a sátrakig. El is menne így a nap. Fölsétálni, ráfeküdni a vízre, lebegni le, és vissza megint. Vagy ülni a füzek alatt, nézni a gémet a túloldalon, ahogy órákig áll a zsombékban, mozdulatlanul.

V.

Az ösvény mellet a Nagy-Vasfazék-patak, térdig érő avar. Megállunk, fütyülök a kutyának, hogy ne zörögjön. Megdermed, néz ránk, bal első lába a levegőben marad. Figyeld, milyen a csönd, mondja a barátom. Figyelem, milyen. Erős zúgás a fülemben, hallom, ahogy szörcsögnek a beleim, a halántékomban, mint egy lábdob, a szívdobogás, combomban remegni kezd egy izom.
Nézni kifelé a testemből. Az orángután néz át így a rácson. A test rácsain nézni át. A kutya nem bírja tovább három lábon. Ágreccsenés szakít ki a bambulásból. Szarvasok. Egy bika és három tehén. A vad látványa valami peremen egyensúlyoz. Ikonok ilyenek, a valóságosból kicsúszva kicsit. A vadakat nem a szemével látja az ember. Mindenemmel látom, ahogy átvágnak előttünk, a gerinc felé. Aztán valami lenyomat, könnyű nyomás a mellkasomon. Látom a sötét csíkot utánuk, ahogy patájukkal kiforgatták a földet az avar alól. Bennem is valami hasonló csík marad. Bizonytalan szélű, homályos karcolás.

VI.

A forrás vize egy apró, kikövezett medencébe folyik. Most tele van levéllel. Hullámzó, sárga levelek. Benyúlok a vízbe, szétnyitom a levélszőnyeget. Körmeimről buborékok válnak le. A vakrákok eltűnnek a már lesüllyedt levelek alatt. A víznek bükkfaillata van. Kibontom a szendvicset a fóliából. Mintha kamionok száguldanának át az agyamon, a fólia zörgése belerobban a fülembe. Hat és fél órája nem láttam embert. A hegyoldalban mindenfelé kidőlt fák. Egy tavaszi vihar emlékei. Nem tudom elképzelni, hogy valaki velem szemben áll, és nekem majd meg kell szólítanom. Például vonatjegyet venni. Vagy kérni egy sört. Szavakat próbálok formálni, hangtalanul. Csücsörítek, szájpadlásomhoz szorítom a nyelvem. A hangom idegen, nem szabad hangosan beszélnem, a hangom valaki más. Valaki másnak a szavai lennének valaki más hangján. Mozdulataim hangja van csak, bakancsom zörgése az avarban, a pipában izzó dohány sercegése, a lélegzetvétel hangjai. Egyre mélyebbre merül bennem valami, amit majd fel kell hozni, amire kényszeríteni kell majd magam. Hogy ismét meg kell szólalni, nagyjából két óra múlva, az erdei vasút végállomásán. Egy korsó ászokat kérek, mondom majd a savanyú arcú pincérnőnek. Nem értem, mondja ő. Néz rám. Egy korsó ászok, ismétli majd az idegen hang, ami belőlem jön.

VII.

A ház előtti fatuskón döglött egér, deres bundája szikrázik a hideg fényben.
A patakon vastag jég. Mintha sokkal messzebbről jönne a hangja. Elhagyott kulcsosház, fél üveg kocsonyás vörösbor a polcon, a falakon náci jelszavak, néhány ügyetlen horogkereszt.
Egész napos egyedüllét, két és fél órás erőltetett hegymenet, néha megszólalok, félhangosan, vagy belefüttyentek a csöndbe. Az a hátizsáknál nehezebb súly, ami bennem van, ami vagyok, az a megnevezhetetlen, ami a mozdulatlan tájban fojtogat, ami elől menekülök, ami most még közelebb van. A ház mögött magányos lucfenyő. Mély zöldje a végtelen szürkeségben. El innen, gyorsan el, le a faluba, két sört. Leülni a kocsmában a cserépkályha mellé, hallgatnia játékgép ismétlődő, ostoba dallamát, a lézerpisztolyok sziszegését. A vécé ablakából a hegyekre látni. A játékgép előtt álló kopasz, bőrdszekis fiú felüvölt, káromkodik. Már csak egy élete van.

VIII.

Egyszer csak odaáll elém. Felsorolja, hogy mikor indulnak buszok Szob felé, pedig meg sem kérdeztem. Térdig érő mellény egy régi irhabunda béléséből,gubancos haj, malterfoltos gumicsizma. A kisvasút utolsó mozdonyvezetője volt, mondja, mióta nincs, azóta már csak andaxin és nagyfröccs, meg néha valami segély, a pályát lassan visszaveszi az erdő, a hidakat elmossák a patakok. Asszem hogy május volt, közel hajol, suttog, mikor megálltam egyszer a Tolmács-hegyi fordulónál, tele volt a vonat pestiekkel, befékeztem, merhogy jött át az anyaróka a kölkeivel a síneken, a pestiek meg üvöltöztek, hogy mi van má, nem látták, hogy közbe ott bukdácsoltak a kisrókák a talpfákon, én meg megvártam szépen, míg átértek. Visszamegy a pulthoz, előveszi szatyrából a levél andaxint, kipattint kettőt a fóliából, beveszi nagyfröccsel. Üres a kocsma, a rádióban karácsonyi slágerek, a betűző délutáni fényben ragyog a pulton hagyott gyógyszerfólia.

(1996-2000)

A fenti szövegek A Csóványos északi oldala című kötetből (Accordia Kiadó, 2000) valók.