Zene Megrendelés Irodalom Hangköltészet Gázló Dalszövegek Vendégkönyv Ismeretlen művészek KépzőművészetÚjdonságok

Gázló

Mile Zsigmond Zsolt és Győrffy Ákos Magyar Hírlapban megjelent írásai

  • Kakukk (Mile Zsigmond Zsolt írása)
  • Várakozás (Győrffy Ákos írása)
  • Jóboszorkány (Mile Zsigmond Zsolt írása)
  • Egy elveszett naplóból (Győrffy Ákos írása)
  • Évadnyitó biciklizés (Mile Zsigmond Zsolt írása)
  • Ördögmalom (Győrffy Ákos írása)
  • Anglia (Mile Zsigmond Zsolt írása)
  • Vissza - de hova? (Győrffy Ákos írása)
  • Húsvét odafönn (Mile Zsigmod Zsolt írása)
  • Gábor (Győrffy Ákos írása)
  • Szegedi Gibson (Mile Zsigmod Zsolt írása)


    Kakukk (Mile Zsigmond Zsolt írása)
     
    A bőszobi Mária-kápolna előtt állok, az előbb mondtam ki, hogy ámen. Megkönnyült lélekkel nézelődöm. Mécsesek, olcsó kis keresztek, rózsafüzérek, amiket a hívek a kápolna tövében hagytak... Nem győzöm kapkodni a fejem, az előbb egy hatalmas rózsabogár húzott el, most épp egy metálkék rovart szemlélek az egyik hálatábla á betűjének keresztvonalán, hat lába van, csápja, és folyamatosan reszket, sose láttam hozzá hasonló lényt. Nézek utána, ahogy elröppen, fejem fölemelvén megcsap a pünkösdi rózsa illata. És abban a pillanatban, tőlem vagy húsz méterre, megszólal a kakukk. Meglepődöm, a kakukknak nem szokása ugyanis, hogy ilyen közel kakukkoljon egy emberi halandóhoz. Legalább is Fekete István szerint. A kakukk mindig távolról szól, jutnak eszembe a kiváló író szavai pontatlanul. Hallgatózom, várom a választ. Közel kiabál, ha nagyon figyelnék, talán meg is látnám a virágozni készülő hársfa zöldjében. És akkor mi volna? És ha azt is látnám és hallanám, ahogy a csőrével a hangrezgést kelti, akkor mi volna? Maga a kimondott ige, hogy kakukk, akkor is titok maradna, messziről: odaátról érkező üzenet, kizárólag a szív útján megérthető.

    A márványtáblácskákat olvasom - befedik a kápolna egész testét -, szinte hallom a kifüggesztők hálás, suttogó hangját: "Köszönöm, Anyám, hogy megsegítettél!", "Hála neked, Szűzanya, hogy férjem meggyógyult a rákból!" Az alsó feliratoknál tartok, amikor a szemem megakad egy fehér betűkkel telerótt fekete pléhlemezen. Mi az ott? Gyermekien kanyarított kézírás, néni hagyhatta: "Kérem a kedves híveket, hogy a szemetet a kápolna mögötti gyűjtőbe tegyék. Ne adjunk támadási lehetőséget azoknak, akik jelentgetik a zarándokokat szemetelés címén!" Megüt a vége. Jelentgetik a zarándokokat? Kik? Miért? A zarándokokat? Oda a májusi elragadtatás.

    Kétségbeesett arcok villannak be, köztük munkanélkülivé lett barátnémé. Ő mesélte a minap, hogy berendelték a munkaügyi központba valami nagyszerű ajánlat ürügyén. Egy autógyártó multi cég menedzsere tartott toborzást. "Szalagnál kell dolgozni - utánozta a menedzser egyfrekvenciájú hangját a barátném -, főleg hegeszteni. A munka reggel hat órakor indul, dudaszóra. Négy szünet van a napi tizenegy órás munkaidő közben: tizenöt, öt-, harminc- és tízpercesek. A harmincperces az ebédidő. Máskor megállás nincs, cigizés, vizelés-székelés kizárva. Fizetés nettó száztízezer forint. De csak akkor annyi, ha egy napot sem hiányzik a dolgozó, ha betegállományba és szabadságra egyáltalán nem megy. Viszont csak négy napot kell dolgozni egy héten. És a vasárnap garantáltan szabad." Szegény barátném úgy rohant ki a teremből, ahol az ügynök a rabszolgákat gyűjtötte, mint akit darazsak kergetnek. Aztán elsírta a vállamon, hogy azok az autók, amelyeket ott gyártanak, a multinál, szerinte nem is benzinnel, hanem könnyel és verejtékkel működnek, s hogy hiába a három gyerek, ő inkább meghal, mint hogy oda menjen elrohadni ahhoz a szalaghoz.

    Máriát nézem az üveg mögött, elevenen csillogó kék szemét. Karjában a gyermek. "Anyám - kérdem a szemeket -, meddig lesz ez még így? Meddig hagyja a fiad?"

    Zsongó nyárelő. Távolban: kakukk...


    Várakozás (Győrffy Ákos írása)
     
    Olyan ez, mint amikor szerelmes az ember: mindenben és mindenhol azt az egyetlen arcot látja. A várakozás, a fiunk születésére való várakozás sokszor eszembe juttatja a szerelem érzését, bár látszólag két egészen különböző állapotról van szó. Talán egyvalami közös bennük, a várakozás, ami a szerelmet ugyanúgy áthatja, mint a gyermek érkezését megelőző időt. Mindkét esetben valami különleges, a megszokottól, a jól ismerttől eltérő állapotba kerül az ember, és épp ez az emelkedettség az, ami áldottá, megszenteltté teszi a szerelmet és a várakozást egyaránt. Ebben a várakozásban, ahogy a szerelemben is, érzékenyebbé válunk, olyan dolgok is erőteljesen hatnak ránk, amelyeket máskor észre sem veszünk. A szerelem és a gyermekvárás idejében megnyílik az ég, s ha erre a nyíltságra képesek vagyunk ráhangolódni, talán megérthetünk valamit a lét mélységes misztériumából.

    Amikor a gyermek belép a földi világba - írja egy perzsa szúfi, Dájá Rázi -, azok a fátylak, amelyek látását borítják, még nem kérgesedtek rá, mert még csak éppen akkor hagyta el az isteni Jelenlétet, és így a meghitt közelség ízét még ott érzi magában. Félelem és bizonytalanság tölt el, hogy vajon tisztában vagyok-e azzal, mit jelent egy gyermek életre hívása és felnevelése. Olyan kérdések ezek, amelyek bizonyára sokakat foglalkoztatnak, érvényes és helytálló válaszok viszont általában nincsenek rájuk. Az érkező gyermekhez többnyire anyagi problémák kötődnek, ami a legtöbbünk számára kétségkívül embert próbáló és keserves helyzet, miközben arról, hogy mi is valójában a születés, a legtöbbször szó sem esik. De hogyan is eshetne szó a születés valódi tartalmáról és jelentéséről egy olyan világban, ahol naponta ezrével ölik meg a legkíméletlenebb módon az anyaméhben gyanútlanul lebegő embriókat. A nőgyógyász kérdése még a legelején, amikor nyilvánvalóvá válik a terhesség, hogy akkor tartsuk-e meg a gyermeket, vagy sem, önmagáért beszél. Az élet, és nem kizárólag az emberi élet mibenlétét illetően olyan fokú tudatlanság és mellébeszélés uralkodik, ami eleve lehetetlenné teszi már annak a kérdésnek a felvetését is, hogy ha az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette, akkor hogyan is képzeljük azt, hogy csak úgy, kizárólag anyagi okokra hivatkozva nagyipari mennyiségben gyilkoljuk azt a lényt, akinek még az angyalok is szolgálni tartoznak. Ami történik, az folyamatos tömeggyilkosság, amit nemhogy a helyén nem kezelnek, de lassan már egészen megszokottá és hétköznapivá váló esemény, amelyet az emberek döntő többsége elfogad, és természetesnek tart. Miközben már arról is hallhatunk híreket, hogy nincs messze az idő, amikor a kedves szülő már gyermeke haj- és bőrszínét, sőt intellektuális érdeklődésének irányát is megválaszthatja jó előre, a bölcs tudósok pedig a kívánalmaknak megfelelően állítják majd össze a megrendelt egyedet. Próbáljuk meg elképzelni azt a világot, amelyben kizárólag olyan emberek élnek, akiket szüleik terveztek a saját elképzeléseiknek megfelelően. A hangsúly itt a saját elképzelésen van, mert ezt a pozíciót az ember eredetileg Istennek, és nem saját magának tartotta fenn.

    Aki most érkezik közénk, egy olyan világba lép be, amely fennállásának minden jel szerint utolsó szakaszához közeledik. Ezzel a tudattal egyáltalán nem könnyű meghozni a döntést, hogy mégis, mindezek ellenére ide hívjuk őt, ebbe az enyhén szólva barátságtalan és ellenséges közegbe. De ha elfogadjuk azt, hogy az érkező is tudatosan vállalta a születés és az élet minden nehézségét, azzal azt a reményt tartjuk életben, mely szerint van hová visszatérni ebből az egyre élhetetlenebbé váló világból. Ha pedig van hová visszatérni, márpedig hiszem, hogy van, akkor nekünk sem lehet más feladatunk, mint tudósítani a többieket arról, hogy az otthon nem itt van, hanem ott, ahonnan várakozásunk tárgya, egy kisfiú érkezik hamarosan. Azt remélem, hogy amikor először nézek a szemébe, annak a másik otthonnak a fényeit látom majd csillogni benne.  


    Jóboszorkány (Mile Zsigmond Zsolt írása)
     
    Imádkozom, nehogy ide szálljon fel a csöves. Veszélytelen alak amúgy - lecsúszott, enyhén fogyatékos srác -, csak bántóan hangos és beszédes.

    Velem szemben ülnek le, röhögnek; a csöves mérsékelten büdös, a másik ápolt, kicsit túl is fújta magát. Esz a méreg, hogy megzavartak, a térdemre terített könyvre rá se tudok nézni, legszívesebben velük együtt kihajítanám a föltolhatatlan vonatablakon. Próbálok belefeledkezni a májusi hegyek látványába.

    Egy hölgy kér helyet mellettem. Ötven körüli, kissé molett, haja halvány vörös; farmeröltönyt visel, hozzá fehér edzőcipőt, fülében ezüstkarika. Átlagosnak tűnik, mégis megakad rajta a szemem. A nyugalma a különös. Keze lazán az ölében, élénk szemmel, mosolyogva figyel. A csöves persze máris kóstolgatja - a másik mulyán vigyorog -, nem durván, nem bántóan, odakapdos csak, ugatja a hölgyet, mint a kiskutya a cserebogarat, mert kíváncsi rá.

    Hamarosan kiprovokálja a beszélgetést. Összevissza locsog - mit evett tegnap, hol lukadt ki az egyetlen tornacipője, milyen dögös kis csaja volt kamaszkorában stb. -, mondja és mondja, levegőt ritkán vesz, ha olykor kérdez, a hölgy röviden, de meleg hangon válaszol. Fülig ér a csöves szája - sárga agyarai, akár a harmonika hiányos "fogsora" -, hálás öröme azonban hamarosan szemtelenkedésbe fordul. - Fiatalember, én komolyan veszem magát, annak megfelelően viselkedjen! - mondja ekkor a hölgy. Az máris kushad, már a múltkori balesetét emlegeti, mutatja a mocskos, kilukadt farmernadrágot a térdén, hogy ott ütötte meg, mikor kilökték a vonatból. - Kurvára fáj! - sziszegi. A hölgy nézi a sérült testrészt, aztán fölé helyezi a tenyerét; nyugtatja a csövest, hogy ne ijedjen meg, nem harap, csak megpróbál enyhíteni a kínján, mert ő afféle "jóboszorkány", inkább figyeljen oda, érez-e valamit. Az először szóhoz se jut, majd a mulya haverra pillant: - Bazmeg - mondja -, ez tök jól zsibbad, már nem is fáj, esküszöm! Áll a vonat - pirosat kapunk a szokott helyen -, de most eszembe se jut szentségelni, noszogatni az időt, inkább olvasást mímelve figyelek.

    A csöves megint a sorsával jön, hadarja, hogy ő milyen szerencsétlen, hogy azt a hölgy nem is tudhatja, hogy ő mennyire az, mert már akkor elromlott minden, mikor őt az anyja - szív egyet az orrán -, de akkor még mindig alakulhatott volna minden jól, ha akkor ő nem olyan hülye, de akkor ő sajnos olyan hülye volt - megint szív az orrán -, de most már mindegy, most már csak ez van, és ez is lesz mindig, ez a keserves, kurva élet... Megáll, hallgat, várja, várjuk - mert én is feszülten és szánaloméhesen várok -, hogy mit mond a jóboszorkány. Úgy tűnik, nem mond semmit, csak mosolyog rendületlenül, mint akit nem érhet meglepetés ezen a világon. Aztán megszólal mégis: Fiatalember, ez itt a megpróbáltatások bolygója.


    Egy elveszett naplóból (Győrffy Ákos írása)
     
    Amíg a kép eljut hozzám, valami történik vele. Személyiségünk minden képet könyörtelenül megvizsgál és ellenőriz, mielőtt útjára bocsátaná. A látvány, bármilyen látvány, amikor a szemünk elé tárul, szinte már abban a pillanatban cenzúrázva van a tudatunk által. Soha nem azt látjuk, amit látunk, hanem mindig csak azt, amit látni engedünk magunknak.

    A látásnak ez a tudattalan öncenzúrája az ember életének természetes velejárója. Olyan, mint a lélegzetvétel: a legritkább esetben vesszük észre. Néha mégis vannak kegyelmi pillanatok, amikor szétnyílnak az egó súlyos brokátfüggönyei, és szempillantásnyi időre megtapasztalhatjuk azt, amit leginkább "tiszta tekintetnek" lehetne nevezni. Ezekben a pillanatokban talán valóban azt látjuk, ami van, és nem azt, amit látni szeretnénk. Azért mondom, hogy ezek kegyelmi pillanatok, mert mindig váratlanul jönnek, sosincs semmiféle előzményük vagy felvezetésük. Hirtelen megjelenésük nem kapcsolódik látványos eseményhez. Egyszer csak megtörténik, és aztán magamra hagy megint, hogy hiányának űrjét hosszú időn keresztül nyílt sebként hordozzam magamban. Ezek az élmények rendszerint felkavaróak, mert egymással ellentétes érzelmi hatásokat keltenek. Euforikus élmények, ugyanakkor súlyos kétségbeesést is hagynak maguk után. Az a mélység (vagy magasság), amely ezekben a képekben megnyilatkozik, emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Olyan erő nyilvánítja ki magát ilyenkor, amelynek árnyékában egyáltalán nincs jelentősége mindannak, amit általában fontosnak gondolunk. Az ilyen élmény nincs tekintettel senkire és semmire, nem ismer polgári erkölcsöt, de hétköznapi értelemben vett vallásos meggyőződést sem. Lecsap, mint a ménkű, és felvillanó fénye áttetszővé teszi lényünket, mint a tüdőt a röntgensugár.

    Két vagy három ilyen élményben volt részem mindeddig, és olykor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezek a pillanatok alkotják életem igazi cselekménysorát. Ami persze nem igaz, mert ezek a pillanatok éppen arra voltak jók, hogy megvilágítsák a többit, amelyek önmagukban nem lettek volna képesek ilyen erővel megnyilvánulni.

    A misztikus nyelv azt mondja az ilyen élményre, hogy angyal jelent meg az életedben, aki hírt hozott. A manapság általánosan használt nyelv, ez az önnön vázára csupaszított, minimális funkcióira leépített makogás nem tud semmiféle angyalról. Nem ismeri ezt a szót, mint ahogy oly sok más, valaha létfontosságú szó jelentését is elfelejtette. Amire nincs szavunk, a fölött nem lehet hatalmunk sem. Az éltető erejét elvesztett nyelv nem képes kapcsolatba kerülni semmivel, ami üresen kopogó szavain kívül esik.

    Nem kell különösebben érzékenynek lennünk ahhoz, hogy halálos rémület fogjon el bennünket bárhol és bármikor, utcán, boltban, villamoson. A halálos rémület létrejöttéhez elég csak kinézni a villamos ablakán, elkapni egy utastárs tekintetét, vagy csak úgy megállni valahol, és felnézni a háztetők fölé. A sivárság, a téboly és az elhagyatottság pókfonalaiba ragadunk, bárhová lépünk. Ezek a fonalak hálózzák be a tekinteteket, a mozdulatokat, a szavakat. Olyan világ körvonalai bontakozódnak ki a szemünk láttára, amelyben lassú és fájdalmas halálra van ítélve minden, ami esélyt kínálna arra, hogy az angyal ismét angyal legyen, az ég ismét ég, a föld ismét föld. Azt viszont ne felejtsük el, hogy mindaddig, amíg közreműködünk ennek az "új" világnak a létrejöttében, egyúttal meg is öljük a régit, az egyetlent, a valóban miénket. Választanunk kell, mert egyszerre mindkettőben nem lehet élni.

    Május van. Újra énekel a fülemüle, a pacsirta, a sárgarigó. A dalt, amit énekelnek, mi is ismerjük. Minden létező ismeri. Álljunk ki az árokpartra, és énekeljünk! Más lehetőségünk nincsen.


    Évadnyitó biciklizés (Mile Zsigmond Zsolt írása)
     
    Pattog a kerék, zörög a szerszámostáska, az aszfalt gödrei közt szlalomozok. A Dunáig, sőt az Óperenciás-tengerig gurulhatnék, de olyan szép a Szent Gál-föld, hogy muszáj fékezni. Elfektetem a kerékpárt, besétálok a csatakos mezőbe. A keréknyom, amire kijutok, piros terepjáróhoz vezet - mellette kempingszék, napernyő -, nyitva az ajtaja, szerencsére a rádió nem hallatszik idáig. Helyette szél és pacsirták. Hunyorogva keresem őket az égen, látok is kettőt - lebegő pontocskák, nem túl magasan -, a közeli erdő halvány madárzsivaja fűszerezi mezei himnuszukat. Közeli erdő. Képzeletben elindulok a sűrű felé. Magaslat tetején formás vackor, amellett csücsülök le a fűbe. Mosolyogva figyelem a jobbra tartó ösvényt: abból nő ki később a goldmundi út. Senki se keresse így a térképen! Mi adtuk a nevét ennek a dombos tájon kanyargó, fülemülés, patakkal kísért útnak, amelynek mentén szépséges tündérlányok élnek, de ahol az ingovány gőzölgő párája mögött farkasok szeme villan, szóval mi adtuk a nevét, amikor a Narciss és Goldmundot olvastuk Hessétől.

    Újra a nyeregben, hamarosan az útkereszteződéshez érek, döntenem kell: a rövid és megszokott vagy a hosszú és izgalmas úton kívánok hazatérni. Az utóbbit választom. Ez Szokolya felé visz, erdőn keresztül. Nagy a sár, esős volt az április. Dünnyögök, pillanatra megrémít a csönd, a magány. És ha jön egy kutya? Fa tetején látom magam - odalent a kerékpár -, amint kétségbeesve magyarázom a mobilba, hogy itt himbálózok egy akácon, valahol Szokolya fölött az erdőben, lábamhoz bestia kapdos, és mindjárt lemerülök, segítség! Beugrik, hogy ugyanezen az útszakaszon egyszer különös nyesttel találkoztunk. Visítva, egyensúlyát sűrűn és látványosan elveszítve követett minket hol a földön, hol a fákon, olyan volt, mint egy kötekedő részeg. Brrr! Fölpattanok a biciklire, sietek elhagyni a sötét emlékkel fertőzött helyszínt.

    Tágas kaszálók, habtejszín ég, csend, a karámon túl magasles. Itt volna jó sárkányt eregetni! Mosolygóst, óriást! Jó kedvem támad a gondolattól, de máris elrontja a szemközti hegy feltépett húsának látványa. A vidék legsajgóbb sebe. Jaj nektek, cementfejűek, hogy ezt műveltétek a Naszállyal, ezzel a kedves, öreg "jószággal", aki oly tisztelettudóan - mégis önérzetesen - fekszik a Börzsöny lábai előtt!

    Traktorok által tönkretett dűlő, elérem a szokolyai tsz-épületeket, majd a falut. Tornácos ház előtt öregek beszélgetnek, nyűtt ruhás, térképarcú taták, kendős nénik, az egyik járókerettel. Lábuk előtt sárga tacskókeverék kushad, az utcán kislány tekeri a háromkerekűt. Hátamon érzem az öregek susmusolását, csiklandoz, jólesik.

    A gólyához tartok, ott fészkel az Aradi utca 3. számú ház előtt, átellenben a baptista templommal, a villanyoszlop tetején. - Isten hozta! - suttogom, amikor meglátom őkelmét.

    Utam a főutcán visz tovább. Balra - pogány magaslaton - a "gótikus református templom", valahol, valamelyik utcában alatta pedig a parókia, a ház, ahol Mányoki Ádám, Rákóczi fejedelmünk udvari festője született. Megállok, nézem a karcsú, csillagjával az eget bökő templomot, aztán az első és második világháborús bakaemlékmű felé fordulok. Olvasom a neveket, hány legény veszett oda Szokolyáról. Szinte hallom a dalukat: "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..."

    A megáradt Török-patak zúgása kísér, fecskék cikáznak előttem. Virágzó almafa illata a levegőben. Az édes monotóniából sípszó ébreszt, odanézek: meccs. Néhai falubelim arca merül fel, szegény, beteg fiú, trappolva járt, gurgulázva beszélt, ő mondta: "Ikszeltünk a Perbállal!"

    Jólesne egy pofa sör, de se itt, se ott nem állok meg, inkább elviszem a szomjam a Gerendás büféig. Kiülök a kertbe, az úri közönséget hallgatom meg a fülemülét a közeli dzsungelből. SMS-haikut írok a barátaimnak, aztán nem küldöm el. Minek fájdítanám a szívüket azzal, hogy én itt vagyok, ők meg ott? Talán jövőre együtt nyitjuk meg a kerékpárévadot - ahogy régen.
     

    Ördögmalom (Győrffy Ákos írása)
     
    A Visegrád fölötti Apátkúti-völgyben sétáltunk. Ez a völgy egyike a legszebbeknek a környéken, márpedig szép völgyekből sem a Börzsönyben, sem a Pilisben nincs hiány. Az Apátkúti-völgy mégis más, különleges és titokzatos táj, főként az a szakasza, ahol egészen beszűkül. Tíz méter magas sziklatömbök között rohan lefelé a patak. Mintha egy kínai tusrajz terébe lépnénk át. A hely különleges aurája már gyerekkoromban megigézett. Ez volt számomra a megelevenedett mesebeli táj, ahová vasárnap délutánonként szabad bejárásom lehetett. Csak átsétáltam szüleimmel a Magda-forráshoz, ahol a tündérek, a manók és a régi királyok hős lovagjai éltek, akik teljes páncélzatban ügettek az erdei ösvényeken. Az Apátkúti-völgy valóban királyi hely. Ezt gyerekként is tudtam, sőt azt hiszem, jobban tudtam, mint ma. Akkor nem az eszemmel tudtam, hanem olyan egyszerű tényként tudatosult bennem, mint az, hogy a patak folyik. Mindenki tudja, hogy még mindig a királyoké, csak a hülye felnőttek nem. Azok azt hiszik, az övék, vagy az okosabbak azt, hogy a magyar államé.

    A mesebeli lényekkel benépesített erdő nem a gyermeki képzelet terméke csupán, hanem olyan valóság, amelyet később már nem vagyunk képesek érzékelni. Vannak, akikben felnőttkorukra is megmarad ez a képesség, a többség számára azonban örökre elveszett gyerekkora elmúltával. A gyerek tekintete még összefogja a világot, nem analizál, hanem szintetizál, egy kalap alá veszi a ganajtúró bogarat és az aranyhajú tündért. Tudja, hogy nem a sokféleség az elsődleges, hanem az, hogy ez a sokaság mégis egység. Egy olyan világ, amelyben a láthatatlan ugyanúgy jelen van, mint a kövek és a virágok.

    A völgy fő attrakciója az Ördögmalom-vízesés, amely szintén gyerekkorom egyik "meditációs tárgya" volt. Egyik kezemben májkrémes kenyér, a másikban bot, ott üldögélek a simára koptatott kövön, a robajló víz mellett. Csak hallgatni a lezúduló vizet, és nézni, ahogy ragyog. Nem tudom, miért hívják Ördögmalomnak a vízesést, akkoriban mindenesetre biztos voltam benne, hogy az aljában található barlangszerű mélyedés a Pokol bejárata. Úgy gondoltam, ahová soha nem hatol be a fény, az a Pokol. Később a misztikusok leírásaiban olvastam hasonlókat.

    Legutóbb épp az Ördögmalom felé sétáltunk, amikor éktelen visítást és hörgést hallottunk az erdőből. Hétvége volt, kora tavaszi délután, nagy a forgalom ilyenkor errefelé. El nem tudtam képzelni, mi lehet ez. Aztán megpillantottuk. Három kutya marcangolt egy vadmalacot a meredek hegyoldal fái között. Az egyik staffordshire terrier volt, a két másik külsőre nem tűnt veszélyesnek. A malac hősiesen küzdött, de nem volt esélye. Három oldalról tépték a húsát.

    Egy idő után feladta, azok viszont nem hagyták abba, levonszolták az út menti árokba, ott szaggatták tovább. Vértől csatakos pofával lihegtek a sétálóktól alig néhány méternyire. Mindenki meredten állt, mozdulni sem tudtunk. Gazdájuk csak jóval később került elő, amikor már mindennek vége volt. Akkor is megpróbált úgy tenni, mintha nem látná a kutyáin, mit tettek. Odakiáltottam neki, mégis hogy képzelte ezt az egészet. Gyerekei sírva fogták a kutyák pórázát, felesége szemlesütve állt a férfi mögött. Nem érti, kiáltotta vissza, sosem csináltak ilyet, eddig szelídek és barátságosak voltak mindig. Remegett a hangja a terepszínbe öltözött családapának. Most mit csináljon, kérdezte. Menjünk haza, üvöltötte a kisebbik gyerek. Sárosan és szorosan egymáshoz bújva kullogtak a parkoló felé.

    Leültünk egy padra az Ördögmalomnál. Nem tudtam máshová nézni, csak abba az üregbe, ahol a Pokol bejáratát sejtettem gyerekkoromban. Mégsem ez az, gondoltam. Nem itt van. Elég soká kutattam, míg rájöttem, hogy azt a bejáratot is magamban kell keresnem. Végigsimítottam feleségem domborodó hasát. Odabentről heves fészkelődés volt a válasz. A gyerekkor elmúlt, csillogva robajlott a víz a kővályúban.


    Anglia (Mile Zsigmond Zsolt írása)
     
    Jó sör a John Smith’s! Könnyű, csöndesen szénsavas, jellegzetes ízével sem tolakodó. Első kóstoláskor furcsállottam, merthogy hozzászoktam a bélcsavaróan élesztős és fullasztóan bugyborékos hazaiakhoz, de mostanra megértettem őt. Úgyhogy elégedetten szopogatom, mosolyogva bámulok ki a lakókocsi ablakán, a St. Mary’s Church áprilisi hóval borított tornyát fürkészem. Szép középkori templom, mellette zöld füvű sírkert, sok ilyet látni a szigetországban. - Szerencsések az angolok - mondom Zs. húgomnak, aki a fényképeket nézegeti a digin -, hogy nem égtek a falvaik és a városaik annyiszor és annyira, mint a mieink...

    Körbeüljük az asztalt a lakókocsi nappalijában, vacsorázunk. Mondjuk a magunkét, nevetünk, elevenek vagyunk, mint egy olasz család. Szóba jön a zoo - első nap jártunk ott, zuhogó, hideg esőben -, ahol az apatikus gepárdok megtekintése után, a vécékeresés izgalmában, K. és V. valahogy szem elől vesztek; aztán Oxford, a piros emeletes busz, a nyüzsgő utcák, a múzeum, amelyben - sok egyében kívül, amit Anglia, a világ kalóza összerabolt - zanzásított koponyát, totemoszlopot és románnak minősített székely dudát is láttunk; és emlegetjük az egyetem zöld parkját is a mókusokkal s a kis folyóval, amelynek partján a gyerekek leguggoltak, hogy a kacsákat odaédesgessék. K. húgom lelkesen ismétli, amit a hídon mondott, az egymáshoz kötözött csónakok stégszerű sokaságára mutatva: - Jaaj, úgy végigszaladnék rajtuk!

    Villázzuk a raviolit, a lányok isszák a cukormentes Tesco kólát, közben ránk ereszkedik a brit este és a tompa szomorúság, merthogy a három nap, amelyet annyira vártunk, immár mögöttünk, hajnalban repülünk vissza, bye, bye!

    Fekszem az ágyon, jár az agyam. A gyerekek alusznak, a lányok koffert pakolnak, szendvicset gyártanak holnapra. Csukott szemem előtt patinás táblák, felíratok: ROSE LANE, PLEASE KEEP OFF THE GRASS, körforgalmak, formás, liliputi téglaházak - elmosolyodom, mert eszembe jut, amit a kisebbik lányomtól kérdeztem, hogy szeretne-e egy ilyen házat a szobájába -, birkák, templomok, kelta keresztek s a zöld síkság a keményen kék, idegen égbolttal... Aztán a sokféle népeket látom - lengyelt, pakisztánit, ghánait -, ahogy kavarognak az utcákon... szénfekete női arc ugrik be - vastag ajak, nagylukú orr, szomorú kafferszemek -, a Mc-ben merült fel, kötényt, sildet, egyenruhát viselt az asszony, kedvetlenül, de alázatosan törölte az asztalról a ketchupot...

    Kezem tarkóra kulcsolva, a húgaimra gondolok. Itt élnek hát, ezt a lakókocsit bérlik, ők úgy nevezik: karaván. Odakint kis tó, trágyadomb, félkész gazdasági épületek és a St. Mary’s Church, ahol anglikánul harangoznak. Csöndes, gazdag vidék, Londonhoz közel, háromszáz éves pub is van, ahonnan kinézik az idegeneket. Milyen jó volna újra együtt élni a húgaimmal - otthon! Naponta találkozni, beugrani egymáshoz, közösen fogadni a jó és rossz híreket, ahogy az idő hozza. Mert jó hely Anglia, rendezett és erős, állítólag veszettség sincsen, se kullancs, de azért... Eljátszom a gondolattal, hogy holnap közbejön valami, lemaradunk a gépről, és nem mehetünk haza. Leizzadok. Borzalmas lehet a számkivetettség, az emigráció! Rákóczi, Kossuth, Márai, Wass, Bakucz és a névtelenek... Hogy is mondja a nóta? "Fényes csillag, jaj, de sokat utazol, / Nem láttad-e a rózsámat valahol? / Láttam bíz én Észak-Amerikába, / Dolgozik a nevijorki vasgyárba."


    Vissza - de hova? (Győrffy Ákos írása)
     
    Sean Penn Út a vadonba című munkája úgynevezett megtörtént eseményeken alapul. Ha ilyet hallok, mindig bajban vagyok. Számomra sosem volt kérdés, hogy ami nem történt meg, ugyanolyan mértékben reális lehet, mint az, ami megtörtént. Egy fiú, miután kitűnő eredménnyel végez valamelyik vidéki amerikai főiskolán, úgy dönt, hogy szülei akarata ellenére nem megy tovább a Harvardra, és, köszöni szépen, de nem kéri az ajándék autót sem. Megsemmisíti hitelkártyáit, pénzét jótékony célokra ajánlja fel, és egy hajnalon nekivág Amerikának. A cél a titokzatos Észak: Alaszka. Hátizsákjában ott lapul Thoreau Waldenje, egy Tolsztoj-regény és Byron versei. Az otthon tele elfojtott és lappangó hazugságokkal, álszentséggel. A szülők kiégett és konformista ötvenesek, akik beledermedtek kényszerképzeteikbe. Szüleink, mondhatnám, mindnyájunk szülei, és akkor éppen annyira vagyok igazságtalan, mint amennyire nem. Mindnyájunk szüleit hagyja ott egy nyári reggelen a gyerek, és kalandos vándorlás után meg is érkezik Alaszkába, a Mount McKinley lábához. Nem érdektelen persze, hogy útközben mi történik: van verés és van szerelem, van hippikommuna és érzékeny, magányos öregember, egyszóval hősünk férfiként érkezik meg az északi vadonba, egy szál hátizsákjával és a puskájával. Élni szeretne végre, az életet akarja. Egyáltalán, azt szeretné megtudni, mit jelent élni, mivel a szülei és a többiek mind képtelenek voltak megmutatni neki. Esetlenül mozog az erdőben, naplót ír, amelybe többé-kevésbé sablonos bölcselkedéseit jegyzi fel. Talál egy elhagyott, kibelezett autóbuszt, és abban húzza meg magát. Figyeli a növényeket és az állatokat, a felhők mozgását az égen, a hegyeken végigsöprő fergetegeket. Nincs látványos cselekmény, utazás, szerelem, csak a természet van, és benne ez a fiú, aki valójában nem tudja, mit akar. Azt elég pontosan tudja, mit nem. Ott áll két világ metszéspontján, maga mögött hagyva az egyiket, a másik viszont olyannyira ismeretlen számára, hogy képtelen rajta fogást találni. Az rendben van, hogy erdő, csend és hatalmas távlatok, a kérdés csak az, miért, és hogy mit csináljak itt. Miért vagyok itt? Egy indián tudná - a fehér srác viszont honnan tudná! Hamvas Kierkegaard Szicíliában című esszéjében elemzi mesterien azt az állapotot, amikor Kierkegaard bénultan fekszik az árnyékban, a tengertől undorodik, csípik a legyek, elcsapta a gyomrát, és rájön, hogy semmit nem jelent, ha a teste ezer kilométerre távolodik is az otthontól, miközben a szelleme ugyanabban a nyomorult dán padlásszobában kuksol. A helyzet itt is hasonló. A fiú a tudatában magával viszi az egész nyugati civilizációt a boreális rengetegbe, ezen a szemüvegen keresztül lát, nem is tehet mást. Ott áll egy ember a rozsdás buszroncs tetején, nézi a hegyeket, és végtelenül szabadnak érzi magát, miközben a feje fölött tízezer méteres magasságban félóránként húznak el a repülők. Ebben a mesterien eltalált képben sűrűsödik az egész történet: Nincs hová rejtőzni, a világ a technokrata szellem felvonulási területévé változott. Az erdő már nem az istenek otthona, csupán egy olyan földdarab, amit egyelőre még nem parcelláztatott fel a helyi nagyvállalkozó.

    A fiút a Természet öli meg, illetve a saját tévedése. Rossz növényt főzött vacsorára. Lassú agóniája közben érik meg benne a felismerés, hogy egyedül mit sem ér az egész, tudósítania kell a többieket is arról: végzetes tévedésben vannak. Rájön, hogy - Buji Ferenccel szólva - ebből a világból kiút csak befelé vezet. Tudását azonban már nem tudja megosztani senkivel. Az ég lassan beszivárog tágra nyílt pupillájába.

     
    Húsvét odafönn (Mile Zsigmod Zsolt írása)
     
    Állunk a szurdok mélyén, a sűrű erdőben, szemben sziklafal, kétfelé meredek oldal. - Merre? - kérdem barátomat. Toporog, osztrák hegyivadász-zubbonyát igazítja, majd a bal felőli meredekre biccent. Fejem vakarom, bólintok, azzal nekivágunk.

    Az alsó szakasz emberpróbáló - bakancsunk alól kifordul a laza föld, az ág és a kő, amibe kapaszkodnánk, reccsen, omlik -, de följebb javul a helyzet, már ruganyos páston járunk, tölgyligetben, óvatosan lépdelve, nehogy letiporjuk a virágokat. Rengeteg itt a hérics, a természetes teraszok öregfüvében egész szigetekre lelünk, odatérdelek egyik mellé, nézem a szirmokat, beleveszek a selymes-sárga ragyogásba.

    Halkan zihálva figyeljük az erdőt, az oltárformájú hegyeket odaát, a Duna másik partján. Érződik, hogy a vidék, ahol járunk, a finom, sugárzó Pilis része, nem pedig a nyersebb, "pogányabb" Börzsönyé.

    Turistaútra tévedünk, mely hamarosan - ibolyatengeren keresztül - a Sós Sziklák Völgyéhez vezet. Alig mozdul a levegő, pedig odafönn vadul hajtja a szél a fellegeket, a sebesen sodródó, el-eltűnő ölyv hangja messziről, az égbolt mögül hallatszik. Kérdem a barátomtól - mintha nem tudnám -, emlékszik-e azokra az időkre, amikor az elhagyott kőbányát Sós Sziklák Völgyére kereszteltük. Elmosolyodik, szinte látom a szemében felvillanó emlékképeket... Mégsem azokról az ajándék évekről esik szó köztünk, nem is a sevanéz indiánokról, akiktől kölcsönvettük a völgy nevét, hanem Little Big Hornról, az ütközet utáni pillanatról. - Képzeld el - mondom - az elcsöndesült csatateret! Ott fekszik a teljes 7. lovasezred, a hírhedt Custer is... És képzeld el a zöldhasú bankók ezreit - tegnap volt zsoldosztás -, ahogy mindenfelé söpri őket a szél! Ülő Bika harcosai tanácstalanul nézik az értéktelen szemetet, aztán összegyűjtik, a tüzeket táplálják vele...

    Nagy egyetértésben ereszkedünk a völgykatlanba, a bánya egykori szívébe, ahonnan majd megint fölfelé visz az út. Köröttünk kőtenger, üregek, süllyedő betonkunyhó, az erdő mégis derűs és madárdalos, úgy tűnik, gyógyul a seb, megbocsát a föld az embernek...

    Ahogy célunkhoz, a barlangkolostorhoz közeledünk, a magyar középkor lesz a téma. IV. Bélát, Boldog Özsébet emlegetjük, aztán Nagy Lajost és hollós Mátyás királyt, akiről Zrínyi így beszél: "Saskeselyűket kergetett, és azoknál magasabban járt..."

    Tombol a szél, alattunk irdatlan mélység, ragyogó Duna... Dömösön harangoznak, az országút keskeny szalagján vadmotoros teper. Körbejárjuk a barlangot, aztán lépünk csak beljebb. Szótlanul bámulunk a cellák csöndjébe. Mintha nyolcszáz éves lenne a korom a falakon, s a tekintetemmel kéne lekaparni, hogy meglássak valami fontosat alatta... Odakint, a barlang szájától jobbra girbegörbe fa - magyar szalagot tűztek az egyik ághoz, tapsikol a szélben -, tövénél apró, fehér virágok nyílnak. Csilingelő, illatszerű hang árad valahonnan. Ülök a barlang közepén, hallgatom a hangot, a szemközti hegyet bámulom. Villámszerű a felismerés, hogy az ott Dobogókő...
     

    Gábor (Győrffy Ákos írása)
     
    Gábort mindenki ismerte a kisvárosban, ahol élt. Kisvárosban mindenki ismer mindenkit, ami persze nem igaz, de így szokták mondani, és azt jelenti, hogy mindenkinek van a másikról valamilyen torz és felületes tudása. Ahol négy-ötezer ember él együtt, nem ritka az ilyesmi. Ez még olyan szám, hogy úgy érezzük, ismerjük a másikat. Naponta látjuk a boltban, a vasútállomáson, a templomban. A közösség tagjai valójában nem ismerik egymást, mert honnan is ismerhetnék. Ismerni egymást olyan állapot, amely keveseknek adatik meg. Az emberek többsége az "ismerni" szó alatt olyasmit ért, aminek semmi köze az adott dologról vagy személyről való tudásának. A többiektől hallottam, amit a magam véleményének gondolok. Röviden így definiálható a másik megismerésének általánosan elterjedt formája.

    Gábor boltosként tett szert ismertségre a városban. Vegyesboltot tartott fenn, a feleségével együtt vitték. Erről a vegyesboltról csak halvány emlékeim vannak. Másfelé laktunk, nem jártam sűrűn arra. Megismerkedésünk ideje későbbre tehető. Arra az időre, amikor már rég nem működött a kis vegyesbolt, csak a kocsma. Ez a kocsma egyike volt a legkülönösebbeknek, ahol valaha megfordultam. Nem tudom, milyen körülmények között keveredtem oda először, de a hely atmoszférája annyira rabul ejtett, hogy aztán sokáig nem is szabadultam onnan. Gábor kocsmája egy alagsori helyiségben működött, néhány lépcsőfok vezetett le az utcáról. Mintha egy Tarr Béla-filmben járnánk. Ezt akkoriban nem így gondoltam, de később, amikor láttam Tarr filmjeit, mindig eszembe jutott, hogy Gábor kocsmája milyen ideális helyszín lett volna a forgatáshoz. Gábor, ahogy mondani szokás, lecsúszott. A vegyesbolt tönkrement, az asszony egy reggelen elköltözött. Kocsmája eredetileg "normális" italmérésnek indult. Fokozatosan alakult át egyfajta menedékhellyé, a kisváros kitaszított vagy sötét egzisztenciáinak törzshelyévé. Amikor a helyet megismertem, már ilyen volt, és éppen ez varázsolt köré valami halálos, nyomasztó aurát. Előre lehetett tudni, mi lesz a vége, és nem is tévedtem.

    Gábor kocsmájának legfeltűnőbb jellegzetessége az volt, hogy nem kellett fizetni. Mivel sem a tulajdonosnak, sem törzsvendégeinek nem volt pénzük, ez a gyakorlat magától értetődőnek számított. Aki hozzá járt, azért járt hozzá, mert máshol már nem szolgálták ki. Így került oda a hajdani ávós, aki egyszer, ragaszkodva a régi módszerekhez, egy hangosabb szóváltás után közénk akart lövetni, vagy az a villanyszerelő, aki egyébként végtelenül szelíd ember és utánozhatatlan szürrealista költő volt, csak ha ivott, akkor rugdosott meg mindenkit, aki látótávolságán belülre került. Természetesen a hír, hogy magam is (egy barátommal együtt) Gábor kocsmáját látogatom, gyorsan elterjedt. Aki oda járt, gyanússá vált a többiek előtt. Különféle mendemondák keringtek a pincehelyiségről. Bor, vér és egyéb testnedvek keveredtek a róla szóló történetekben. Nekünk kamaszfejjel egyfajta beavatás volt az ott töltött idő. Olyan emberekkel ismerkedtünk meg, akiket mások nagy ívben elkerültek. Az életnek azzal az arcával szembesültünk, amely a maga sötét és agresszív, szerencsétlen és keserű mivoltában addig teljesen ismeretlen volt előttünk. Volt, hogy naponta jártunk oda csak azért, hogy a reménytelenség és a pusztulás kábító levegőjét szívhassuk.

    Egy áprilisi délutánon ott ért a tavasz. A nyitott kocsmaajtón egyszerre csak berepült legalább egy tucat káposztalepke, és ott keringtek a betűző fényben hosszú percekig. Lenyűgözve néztük őket. Gábornak tortát vittünk a születésnapjára. Sírva köszönte meg, és elszavalta egyetlen versét, amit kizárólag akkor tett meg, ha előtte legalább negyedórát pityergett már: "Katona jő messzi távol/ puskája lóg a háton, / nem tudja, hogy hazaér-e tán, / vagy itt veszik a puszta föld haván."

    Aztán elkerülhetetlenül jött, aminek jönnie kellett. A felpüffedt arc, a vizes bokák, az egyre gyakoribbá váló tartós bezárások. A törzsközönség szétszéledt. Egyikük hajléktalan, másikuk segélyen tengődő élőhalott lett azóta, az ávós öregúr pedig megtért oda, ahová való volt. Gábor haláláról csak jóval később értesültem. Akkor már más útjaim voltak, neheztelt is rám a vége felé, hogy cserben hagyom, szégyellem a társaságát. Tényleg szégyelltem. Ezt viszont már ma szégyellem. Ahogy azt is, hogy azt sem tudom, hová temették.


    Szegedi Gibson (Mile Zsigmod Zsolt írása)
     
    A kerti csapnál fütyörészek, várom, hogy megteljen a vödör. Szemem a házfalra kiakasztott öreg gitáron akad meg, öt éve tettem oda, nem volt helye a lakásban. Milyen gyönyörű a formája! vastag és széles, mégis karcsú hegedűre emlékeztet. Odalépek hozzá, megérintem. Erősen napszítta a teste, lakk már csak foltokban fedi. A beszakadt hangvezető vágaton át a dob belsejébe pillantok - misztikus sötét odabent, mintha barlangban vagy szentélyben járnék... Ugyanazt az izgalmat érzem, amit tizenegy éves koromban, amikor először kukkantottam be ide.
    Remek hangszer volt, legalábbis apám szerint, aki a hatvanas években pöngette rajta az Apacsot meg a Fiatal szerelmesek dalát. Erőteljes, tiszta zengés, a húrok közel a nyakhoz... Sajnos nem próbálhattam ki, mert mire az első akkordokat megtanultam, addigra halálosan megsebesült. Hetvenhét szilveszterén történt a baleset. Apám nótázgatott a baráti társasággal (a-moll, d-moll, E7), majd, mikor már közelgett az éjfél, lefektette a díványra a Gibsont. A sors játéka, hogy éppen én huppantam rá, törtem el a nyakát, akinek később annyira kellett volna, merthogy zenész lettem.
    Gibson, mondom, de persze nem az, csak a fazonja hasonló, arról koppintották. Nincs neve. A belsejében, fehér cetlin, ez olvasható: Szegedi Hangszerkészítő Vállalat.
    De én Gibsonnak nevezem, ha már egyszer olyan. Istenem, egy valódi Les Paul G.! gyöngyház berakás, ezüst kulcsok, tremoló kar... Salzburgban láttam először ilyet, a "rendszerváltás" éveiben. Néhány schillinggel a zsebünkben tartottunk hazafelé az utcazenélésből, éjszaka volt, zuhogott az eső. Hangszerbolt kirakatához tévedünk. Sose láttunk akkora bőséget, tátva maradt a szánk. A dobok, szaxik és mindenféle csillogó aranyak és rezek fölött, mint egy fejedelem, ott trónolt az L.P.G. Majdnem letérdeltem elé. Sietve átszámoltam az árát, felszisszentem. Arra gondoltam, hogy magyar embernek ilyenje sosem lehet, ahogy normális, legalább polgári élete sem. Csóró senkinek éreztem magam az előtt a kirakat előtt Salzburgban. "Csak nehogy egyszer otthon is ez legyen" - mondtam a havernak, aki legyintett, noszogatott, hogy menjek már, mert lejár a parkolóóra, elviszik a Dáciát, aztán mehetünk gyalog Hegyeshalomig.
    Közel húsz éve ennek. Zenekarok oszlottak fel, gitárok úsztak el időközben. Utóbbiak zaciba kerültek, villanyszámlára, késedelmi kamatra kellett a pénz. De Cremona, végső estben Orfeus dobgitár mindig maradt. Arra voltak jók, hogy az ember, ha már banda nincs, legalább Cseh Tamást utánozza a tűz körül, vagy Szendrey-Karper átiratokat pötyögjön magában...
    De tekintsünk újra a szegedi Gibsonra a ház falán! Úgy állok előtte, mint ama korpusz előtt. Szomorú látni és egyben reményteljes. Inkább a nyakamban lógna, mint a szögön! Jól mutatna, jól is szólna, erőteljesen, tisztán zengene, finom nyaka vezetné ez ujjamat. Pótolná a hiányt, a Les Paul G-t, ami nálunk is kapható már, fél millió az ára... Szóval egyrészt szomorú a jobb sorsra született, lassan elporladó gitár látványa a falon, másrészt viszont felemelő. Szomorú, mert enyészik a gyönyörű test, és felemelő, mert múlásában derű van és letisztultság.
    Egyetlen rozsdás húr maradt rajta, úgy szól, ahogy a szibériai sámánciterák. Megpöngetem. Ijedten kapom el a fejem, amikor a dobból kiröppen egy sárga madár.
    Név:


    Üzenet:

    Mi Magyaroszág fővárosa? Kérem kisbetűket használjon!
    (A SPAM levelek kiszűrése miatt szükséges.)